Bocsáss meg, nagymama, hogy elfelejtettelek

– Nem láttad mostanában a nagymamádat? – kérdezte Marika néni, miközben a Spar előtt cigarettázott. A hangja furcsán csendült, mintha valami titkot akarna elárulni, de mégsem meri.

– Tegnapelőtt beszéltem vele telefonon – válaszoltam gyorsan, de már éreztem, hogy valami nincs rendben. Marika néni közelebb hajolt, és halkan mondta: – Ivettke, három napja nem evett semmit. Láttam, hogy csak vizet iszik.

A szívem összeszorult. Hirtelen minden másodlagossá vált: a munkahelyi határidők, a gyerekek délutáni különórái, a férjem állandó panaszkodása. Csak nagymama arca lebegett előttem, ahogy utoljára láttam: vékonyabb volt, mint valaha, de mosolygott, mintha minden rendben lenne.

Hazafelé menet a villamoson csak az járt a fejemben: hogyan történhetett ez meg? Hogy engedhettem meg magamnak, hogy ennyire elfelejtsem őt? Aztán eszembe jutottak a régi családi ebédek, amikor még mindenki együtt volt. A nagymama mindig főzött valami különlegeset – töltött káposztát vagy mákos gubát –, és mindenki nevetett. Most meg… csak csend és távolság maradt.

Otthon gyorsan összeszedtem néhány dolgot: friss kenyeret, felvágottat, egy kis levest. A férjem, Gábor csak annyit mondott: – Már megint rohansz? Nem tudnál végre itthon is lenni egy kicsit? – De nem válaszoltam. Csak felkaptam a kabátom és elindultam.

A nagymama lakása sötét volt, amikor odaértem. Kopogtam, de először nem nyitott ajtót. Végül halk lépteket hallottam, és megjelent az ajtóban.

– Szia, drágám – mondta halkan. A hangja remegett.

– Miért nem szóltál, hogy nincs mit enned? – kérdeztem dühösen és kétségbeesetten egyszerre.

– Nem akartalak zavarni… Tudom, mennyi dolgod van – felelte.

Letettem elé az ételt az asztalra. Ő csak nézte, aztán lassan enni kezdett. Közben csend volt köztünk, csak a kanalak koccanása hallatszott.

– Emlékszel még arra a karácsonyra, amikor elromlott a fűtés? – kérdezte váratlanul. – Akkor is mind együtt voltunk. Mostanában olyan ritkán látlak titeket…

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és próbáltam visszatartani a könnyeimet.

Aznap este otthon Gábor kiabált velem:

– Miért kell mindig mindent neked megoldani? Miért nem tudod elengedni a múltat?

– Mert ő az anyám helyett anyám volt! – kiáltottam vissza. – Ha én nem törődöm vele, ki fog?

A gyerekeim csendben ültek a szobájukban. Hallották a veszekedést. Másnap reggel Anna odajött hozzám:

– Anya, ugye nem fog meghalni nagyi?

– Nem, kicsim – hazudtam neki –, most már minden rendben lesz.

De nem volt rendben semmi. A testvéremmel, Zsolttal is összevesztem. Ő azt mondta:

– Mindig te akarsz hősködni! Én is dolgozom, nekem is van családom!

– De legalább néha felhívhatnád! – vágtam vissza.

A családunk darabokra hullott. Mindenki csak magára gondolt. A nagymama pedig egyedül maradt.

Hetekig próbáltam mindent helyrehozni: bevásároltam neki, orvoshoz vittem, beszélgettem vele esténként. De közben egyre jobban éreztem: valami végleg elveszett közöttünk. A régi bizalom, az összetartozás érzése… mintha már sosem térne vissza.

Egy este nagymama megszorította a kezem:

– Ne hibáztasd magad mindenért, Ivettke! Az élet ilyen… Néha elengedjük egymást.

De én nem akartam elengedni őt.

A temetésen ott álltunk mindannyian: Gábor, Zsolt és én. A gyerekeim sírtak mellettem. Akkor értettem meg igazán: mennyi mindent elveszítettünk az évek alatt – nem csak őt, hanem egymást is.

Most itt ülök a régi fényképek között, és azon gondolkodom: vajon lehet-e még újraépíteni azt, ami egyszer összetört? Vagy örökre csak bűntudat és hiány marad?

Mit gondoltok? Ti hogyan tudjátok megőrizni a családotokat ebben a rohanó világban?