Bölcső nélkül, pelenka nélkül: Egy hazatérés, ami mindent megváltoztatott
– Hol van a bölcső? – kérdeztem remegő hangon, miközben a karomban tartottam az alvó Annát. A bejárati ajtó mögött álltam, a kórházi táskám a lábam mellett, és a szívem hevesen vert. A férjem, Gábor, a nappali közepén állt, karikás szemekkel, borostásan, mintha napok óta nem aludt volna.
– Ne haragudj, Zsófi, egyszerűen nem volt időm összeszerelni – motyogta, és zavartan lesütötte a szemét. Körbenéztem: a lakásban mindenhol ruhák hevertek, a mosatlan edények tornyokban álltak a konyhában, és a pelenkacsomag, amit még a múlt héten rendeltem, sehol sem volt.
Azt hittem, hazatérésünk ünnep lesz. Elképzeltem, ahogy Gábor mosolyogva vár az ajtóban, virágcsokorral, és mindent előkészített a babának. Ehelyett csak csend volt és fáradtság. Anna felnyöszörgött a karomban. Próbáltam elfojtani a könnyeimet.
– Hozok neked egy teát – mondta Gábor halkan, de én csak megráztam a fejem.
– Nem tea kell most! Egy ágy kell a gyereknek! – tört ki belőlem a kétségbeesés. – Megígérted, hogy mindent elintézel!
Gábor arca eltorzult. – Próbáltam! De anyád minden nap itt volt, folyton beleszólt mindenbe. A munkahelyemen is túlóráznom kellett. Nem tudtam mindent megcsinálni!
A hangja remegett. Egy pillanatra megsajnáltam, de aztán újra elöntött a harag. Hónapok óta készültem erre a pillanatra. Minden barátnőm azt mondta: az első napok otthon csodálatosak lesznek. De most csak azt éreztem: egyedül vagyok.
Az éjszaka lassan telt. Anna sírt, én sírtam vele. Gábor próbált segíteni, de ügyetlenül fogta meg a babát. Anyám hajnali kettőkor hívott fel: – Minden rendben? – kérdezte aggódva.
– Nem tudom – suttogtam. – Semmi sincs rendben.
Másnap reggel Gábor csendben pakolta össze a bölcsőt. Aztán leült mellém az ágy szélére.
– Sajnálom, Zsófi – mondta halkan. – Túl sok volt ez nekem is. Félek, hogy rossz apa leszek.
Ránéztem. A szemében ugyanazt a félelmet láttam, amit én is éreztem. Megfogtam a kezét.
– Én is félek – vallottam be. – De együtt talán menni fog.
Aznap délután anyám beállított egy fazék húslevessel és egy csomag pelenkával. Azt mondta: – Tudom, hogy nehéz most minden. De ne felejtsétek el: nem vagytok egyedül.
A következő napokban lassan helyreállt a rend. Gábor megtanulta bepelenkázni Annát, én pedig elfogadtam, hogy nem kell tökéletesnek lennem. De esténként még mindig rám tört a sírás.
Egyik este Gábor odahúzott magához.
– Szeretlek – mondta halkan. – És mindent megteszek értetek.
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy ő is küzd: az elvárásokkal, az anyósommal, önmagával.
Egy héttel később Anna végre átaludta az éjszakát. Hajnalban felébredtem, és néztem őt: apró mellkasa lassan emelkedett-süllyedt. Gábor mellettem aludt, keze az enyémen pihent.
Akkor értettem meg igazán: nem az számít, hogy minden tökéletes legyen. Hanem hogy együtt vagyunk ebben a káoszban.
De vajon hány anya érzi magát így Magyarországon? Hányan sírnak titokban éjjelente? És miért hisszük még mindig azt, hogy mindent egyedül kell megoldanunk?