Bosszú a szemüveg mögött: Egy meny története a magyar vidéken

– A szemüveged olyan koszos, hogy még a disznóink is tisztábbak nálad – mondtam ki végül, miközben remegő kézzel törölgettem a konyhapultot. A hangom élesebben csendült, mint ahogy terveztem. Anyósom, Ilona, csak egy pillanatra dermedt meg, aztán visszavágott a szokásos, lekezelő mosolyával.

– Legalább nekem van mit tisztítani – felelte halkan, majd visszafordult a leveshez, mintha semmi sem történt volna.

A szívem hevesen vert. Tudtam, hogy átléptem egy határt, de már nem bírtam tovább. Hónapok óta éltem Ilonával és a férjemmel, Gáborral ebben a kis alföldi faluban. A ház régi volt, a falak vékonyak, minden szó átszűrődött rajtuk. Amióta beköltöztünk, Ilona minden nap talált valamit, amin csipkelődhetett: a főzésemet, a ruháimat, vagy éppen azt, ahogy a gyerekeket nevelem. Soha nem mondta ki nyíltan, hogy nem szeret, de minden mozdulatában ott volt az elutasítás.

Gábor ilyenkor mindig csak annyit mondott: – Ne vedd magadra, anyám ilyen. – De én magamra vettem. Minden egyes alkalommal.

Aznap reggel is úgy kezdődött minden, mint máskor. Ilona már hajnalban fent volt, hangosan csattogtatta az edényeket. Amikor lementem a konyhába, rám sem nézett.

– Jó reggelt – köszöntem halkan.

– Az – felelte szárazon. – A kenyeret is elfelejtetted megvenni tegnap? – kérdezte úgy, hogy tudta: egész nap a gyerekekkel voltam otthon.

– Nem volt időm…

– Persze. Neked soha semmire nincs időd – sóhajtott fel teátrálisan.

A gyomrom összeszorult. Megint kezdődik. Gábor ekkor lépett be a konyhába.

– Mi ez a feszültség már megint? – kérdezte álmosan.

– Semmi – vágtuk rá egyszerre Ilonával.

De aznap valami eltört bennem. Amikor Ilona megint elkezdte törölgetni a szemüvegét, mintha csak azért csinálná, hogy lássa: én mennyire ügyetlen vagyok a házimunkában, kibukott belőlem az a mondat. És most itt álltunk egymással szemben, két nő egy házban, akik sosem akarták igazán megérteni egymást.

A nap hátralévő részében Ilona szinte hozzám sem szólt. Gábor próbált közvetíteni közöttünk, de csak rontott a helyzeten.

– Miért kell mindig egymásnak esnetek? – kérdezte este.

– Mert soha nem állsz mellém! – csattantam fel. – Mindig csak azt mondod: anyád ilyen… De miért kell nekem ezt eltűrnöm?

Gábor csak nézett rám fáradtan.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. A bosszú édes íze helyett csak keserűséget éreztem. Vajon tényleg ezt akartam? Hogy végre kimondjam azt, amit hónapok óta magamban tartok? Vagy csak azt szerettem volna, hogy valaki végre észrevegye: én is itt vagyok?

Másnap reggel Ilona csendben ült az asztalnál. Amikor beléptem a konyhába, rám nézett.

– Tudod, lányom… – kezdte halkan –, én sem vagyok tökéletes. De ez az én házam volt harminc évig. Most megosztom veletek… Nem könnyű.

Meglepődtem. Nem számítottam rá, hogy valaha is ilyet mond.

– Nekem sem könnyű – feleltem őszintén. – Próbálok beilleszkedni… De néha úgy érzem, sosem leszek elég jó neked.

Ilona sóhajtott.

– Talán mindketten hibázunk néha.

Csend lett. A gyerekek hangja szűrődött be az udvarról. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha béke lenne köztünk.

De tudtam: ez csak átmeneti fegyverszünet. A feszültség ott lappangott továbbra is minden mozdulatban, minden szóban.

A következő hetekben próbáltam kerülni a konfliktust. De Ilona újra és újra megtalálta a módját, hogy beszúrjon egy-egy megjegyzést: „A lecsó túl sós lett”, „A gyerekek túl hangosak”, „Régen minden jobb volt”.

Egy este Gábor későn jött haza a földekről. Fáradt volt és ideges.

– Elegem van ebből! – csattant fel. – Nem lehetne végre normális családunk?

Ránéztem Ilonára. Ő is rám nézett. Egy pillanatra mindketten elgondolkodtunk: tényleg mi vagyunk a hibásak? Vagy csak az élet ilyen nehéz itt vidéken?

Aznap este leültem írni ezt a történetet. Talán ha kiírom magamból mindazt a fájdalmat és dühöt, könnyebb lesz elviselni a mindennapokat.

Most itt ülök a sötét konyhában és azon gondolkodom: vajon tényleg megérte kimondani azt az egy mondatot? Vagy csak még mélyebbre ástam magunk között az árkot?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy anyósnak? Vagy vannak dolgok, amiket sosem lehet elfelejteni?