Bosszú a Zsolnai utcában: Egy meny története
– Hogy néz ki ez a konyha, Ilona néni? – sziszegtem, miközben a mosogatóban tornyosuló edényekre mutattam. – Nálunk a faluban még a disznók is tisztábban esznek.
A csend, ami ezután következett, szinte fojtogató volt. Anyósom, Ilona, csak egy pillanatra nézett rám, aztán folytatta a krumplipucolást, mintha semmi sem történt volna. De én tudtam, hogy belül forrong. Mindig is ilyen volt: kívül higgadt, belül viharos. És én már hónapok óta gyűjtöttem magamban a sérelmeket.
Amióta beköltöztünk hozzájuk Zsolttal, minden nap egy harc volt. Ilona néni sosem fogadott el igazán. Mindig volt valami megjegyzése: a hajamra, a ruhámra, arra, ahogy főzök vagy mosok. – Régen a menyek tudtak dolgozni – mondogatta gyakran, miközben jelentőségteljesen rám nézett. Zsolt ilyenkor csak vállat vont, vagy kiment cigizni az udvarra. Egyedül maradtam a csatámban.
Aznap este, amikor már mindenki aludt, ültem a konyhában és csak bámultam magam elé. A bosszú gondolata már régóta motoszkált bennem. Nem akartam gonosz lenni, de úgy éreztem, muszáj visszavágnom. Azt akartam, hogy érezze: én is tudok fájdalmat okozni.
Másnap reggel korábban keltem, mint szoktam. Elővettem a régi családi fényképeket, amiket Ilona néni féltve őrzött a szekrényben. Kiválasztottam egyet, amin még fiatal volt, és egy régi szerelmével állt – nem Zsolt apjával. Tudtam, hogy ezt sosem akarta volna, hogy Zsolt megtudja.
Reggelinél szándékosan elejtettem egy megjegyzést:
– Milyen jók ezek a régi képek… Vajon ki ez a férfi melletted, Ilona néni?
Zsolt felkapta a fejét. Ilona néni arca elsápadt.
– Az csak egy régi ismerős – mondta gyorsan.
– Olyan közelinek tűntök – folytattam ártatlan hangon.
A feszültség tapintható volt. Zsolt egész nap furcsán viselkedett az anyjával. Én pedig elégedetten figyeltem az eseményeket – végre visszaadtam valamit abból, amit kaptam.
De ahogy teltek a napok, valami megváltozott bennem. Ilona néni csendesebb lett, sokszor magába zárkózott. Egy este hallottam, ahogy sír a szobájában. Hirtelen bűntudat öntött el. Nem ilyen bosszút akartam. Nem akartam összetörni őt.
Egyik este Zsolt odajött hozzám:
– Mi történt anyámmal? Olyan furcsa mostanában.
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem némán.
A következő héten Ilona néni váratlanul leült mellém a konyhában.
– Tudod, Anna – kezdte halkan –, nem könnyű nekem sem. Amióta meghalt az uram, egyedül vagyok ebben a házban. Te meg… te olyan más vagy, mint amit megszoktam. Néha félek, hogy elveszítem Zsoltot is.
A könnyei végigfolytak az arcán. Akkor értettem meg igazán: nem csak én szenvedek ebben a házban. Ő is fél és magányos.
Aznap este odaültem mellé és először beszélgettünk őszintén egymással. Elmondtam neki, mennyire nehéz nekem is megfelelni az elvárásainak. Ő pedig bevallotta: irigyli bennem azt a szabadságot és önállóságot, amit sosem mert megélni.
A bosszúm végül nem hozott megnyugvást – csak még több fájdalmat mindkettőnknek. De talán ez kellett ahhoz, hogy végre közelebb kerüljünk egymáshoz.
Most már együtt főzünk vasárnaponként, és néha még nevetünk is azon a bizonyos fényképen.
Vajon tényleg csak bosszúval lehet megoldani a családi konfliktusokat? Vagy néha elég lenne őszintén beszélgetni egymással? Ti mit tennétek a helyemben?