Búcsú a Tiszánál: Egy testvér utolsó szavai
– Bence, ne menj be olyan messzire! – kiáltottam utána, miközben mezítláb álltam a Tisza partján, a kavicsok szúrták a talpam. A nap már lemenőben volt, narancssárga fényben úszott minden, és a víz hűvös csillogása csábítóan hívogatta a fiúkat. Bence csak nevetett, ahogy mindig, amikor aggódtam érte.
– Ne aggódj, Nóri! Tudok úszni, nem vagyok már kisgyerek! – kiáltotta vissza, és intett egyet. A barátai, Gergő és Zoli, már bent voltak a vízben, versenyeztek, ki ér el hamarabb a bójáig.
A szívem hevesen vert. Anyánk mindig azt mondta: „A Tisza szeszélyes, ne bízz benne!” De Bence sosem hallgatott ránk. Mindig is makacs volt, tele élettel és kíváncsisággal. Aznap is csak egy gyors fürdőre indultak, de én éreztem valami rosszat a levegőben.
– Ha hazaértél, hívj fel! – kiáltottam utána utoljára.
– Megígérem! – mosolygott rám, aztán eltűnt a vízben.
Az este lassan sötétedett be. Hazamentem, de Bence nem jött. Először csak bosszankodtam: biztosan elmentek még fagyizni vagy focizni. De ahogy telt az idő, egyre jobban szorított a mellkasom. Anyánk is aggódva nézett rám.
– Hol van Bence? – kérdezte halkan.
– A fiúkkal fürdött… azt mondta, hív majd…
A telefon néma maradt. Egy óra múlva már mindenki kereste. Gergő anyukája sírva hívott fel: „Nóri, nem találjuk őket!”
A faluban hamar elterjedt a hír. A férfiak zseblámpákkal mentek le a partra, a rendőrök is kijöttek. Én csak álltam az ablakban, és imádkoztam, hogy Bence egyszerűen csak elaludt valahol.
Hajnalban találták meg. A Tisza visszaadta őt – de már késő volt.
A temetésen az egész falu ott volt. Mindenki ismert minket: mi voltunk a „Kovács gyerekek”, akik mindig együtt lógtak a játszótéren. Anyám összetört, apám némán sírt. Én csak álltam ott, és nem értettem semmit.
Azóta minden nap visszhangzik bennem az utolsó beszélgetésünk. Miért nem tartottam vissza? Miért nem voltam szigorúbb? Miért engedtem el?
A családunk széthullott. Anyám magába zárkózott, apám még többet dolgozott. Esténként csak ültem Bence üres ágyánál, és néztem a falon a focicsapat poszterét. A barátai sem jöttek már át – mindenki kerülte a témát.
Egy este anyám rám tört:
– Miért engedted el? Te vagy a nagyobb testvér! Neked kellett volna vigyáznod rá!
Nem tudtam mit mondani. Csak sírtam. Azóta is minden nap magamat hibáztatom.
A faluban is megváltozott minden. A Tiszához senki sem ment le egy ideig. Az emberek suttogtak mögöttünk: „Szegény Kovácsék…”, „Milyen tragédia…”
De voltak olyanok is, akik azt mondták: „Miért engedték oda?” vagy „Miért nem figyeltek jobban?” Ezek a szavak úgy vágtak belém, mint a kés.
Egy év telt el azóta. Az életem kettétört: van egy része előtte és utána. Minden reggel úgy kelek fel, hogy hallom Bence nevetését a fejemben. Néha azt álmodom, hogy újra ott állunk a Tisza partján, és ő visszafordul hozzám:
– Nóri, ne aggódj! Minden rendben lesz!
De amikor felébredek, csak az üresség marad.
Azóta próbálok újra élni. Elköltöztem Szegedre egyetemre, de minden hétvégén hazamegyek anyámhoz. Néha beszélgetünk Bencéről – néha csak csendben ülünk egymás mellett.
A barátai is lassan visszatértek az életünkbe. Gergő egyszer sírva vallotta be:
– Nóri… én mondtam neki, hogy menjünk be mélyebbre… ha nem szólok…
Megöleltem őt. Tudom, hogy mindannyian hibáztatjuk magunkat.
A tragédiánk összekovácsolta a falut – de közben mindenkit meg is sebzett. Azóta minden nyáron emléktáblát helyeznek el a parton: „Vigyázzatok egymásra!”
Néha azon gondolkodom: vajon ha másképp döntök azon az estén, élne még Bence? Vagy ez mindenképpen megtörtént volna?
Ti mit tennétek másképp a helyemben? Lehet valaha megbocsátani magunknak egy ilyen veszteséget?