Csak a „munkáslány” vagyok? – Egy család peremén élve

– Zsuzsa, hozzál már még egy adag krumplit a konyhából! – szólt rám anyám, miközben a húsvéti asztalnál ültem, és próbáltam nem észrevenni, hogy a többiek már a harmadik pohár bort töltik egymásnak.

Azt hiszem, ebben a pillanatban dőlt el minden. Ott ültem, huszonnyolc évesen, egyedülállóként, egy családi asztalnál, ahol mindenki úgy nézett rám, mintha csak a házvezetőnő lennék. A bátyám, Gábor, a felesége, Judit, és a két gyerekük hangosan nevettek valamin, amit sosem értettem. Apám csendben kanalazta a levest. Anyám pedig… anyám mindig csak utasított.

Felálltam. A székem nyikorgása hirtelen mindenkit elhallgattatott. – Mi lenne, ha valaki más is segítene? – kérdeztem halkan, de éreztem, hogy remeg a hangom. – Mindig én vagyok az, aki felszolgál, mosogat, bevásárol. Nem lehetne egyszer most valaki más?

Gábor felhúzta a szemöldökét. – Ne kezdjük már megint ezt, Zsuzsa! Te úgyis ráérsz. Nekünk gyerekeink vannak.

Judit csak legyintett. – Meg hát, te vagy a legügyesebb ezekben.

Anyám szeme villant. – Nem értem, mi bajod van. Mi mindig mindent együtt csináltunk. Segíteni kell egymásnak.

De én tudtam: ez nem segítség volt. Ez elvárás. Egy soha ki nem mondott szabály, ami szerint nekem mindig ott kell lennem, ha valaki beteg, ha valaki költözik, ha valaki nem ér rá elmenni a postára vagy az orvoshoz. De amikor én kértem volna valamit – egy születésnapi köszöntést, egy közös mozit –, akkor mindig volt fontosabb dolguk.

Gyerekkoromban is így volt. Gábor volt a focista tehetség, Judit az okos menyasszony, én pedig… én voltam az, aki csendben elmosogatott vacsora után. Anyám szerint „jó kislány” voltam. Apám sosem szólt bele semmibe.

Aznap este hazamentem a kis albérletembe Zuglóban. A telefonom pittyegett: anyám írt egy üzenetet. „Ne haragudj, de tényleg túl érzékeny vagy mostanában.”

Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. Vajon tényleg túlérzékeny vagyok? Vagy csak most először mondtam ki azt, amit évek óta nyomokban sem mertem?

Másnap reggel Gábor hívott. – Figyelj már, Zsuzsa, tudnál vigyázni a gyerekekre pénteken? Juditnak dolgoznia kell.

– Nem érek rá – mondtam ki automatikusan.

Csend lett a vonalban. – De hát… mindig ráérsz.

– Most nem – feleltem halkan.

Letettem a telefont és sírni kezdtem. Nem tudtam eldönteni: bűntudatom legyen vagy büszke legyek magamra?

A munkahelyemen is észrevették rajtam a változást. A kolléganőm, Erika odajött hozzám kávészünetben. – Minden rendben otthon? Olyan feszült vagy mostanában.

– Csak… próbálok végre magamra is gondolni – mondtam neki.

Erika bólintott. – Tudod, nekem is volt ilyen időszakom. Azt hittem, ha mindenkinek segítek, majd szeretnek. De csak kihasználtak.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg csak akkor van jogom szeretetre vagy figyelemre, ha hasznos vagyok? Ha dolgozom mások helyett? Vagy lehetek egyszerűen csak Zsuzsa is?

A következő hétvégén nem mentem haza ebédre. Anyám háromszor hívott; nem vettem fel. Gábor írt egy üzenetet: „Remélem, jól vagy.”

Egyedül ültem otthon a kanapén és néztem ki az ablakon az esős tavaszi utcára. Először éreztem magam szabadnak – de közben végtelenül magányosnak is.

Vasárnap este végül felhívtam anyámat.

– Szia anya… Szeretnék beszélni veled valamiről.

– Mi történt? – kérdezte idegesen.

– Csak azt szeretném… hogy néha rám is gondoljatok. Ne csak akkor keressetek, ha szükségetek van valamire.

Sokáig hallgatott.

– Nem tudom, hogy kell ezt csinálni – mondta végül halkan.

– Én sem – suttogtam vissza.

Azóta eltelt pár hét. Nem változott meg minden varázsütésre; anyám még mindig gyakran kér segítséget, Gábor még mindig azt hiszi, hogy nekem nincs saját életem. De néha már nemet mondok. Néha már megkérdezem magamtól: mit akarok én?

Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak most tanulom meg végre szeretni magamat is? Ti mit gondoltok: van jogunk határokat húzni a családunkkal szemben?