„Csak csendben, hogy anya újra ne szeressen kevésbé” – Egy anya vallomása
„Megpróbálok csendben lenni, hogy anya újra ne szeressen kevésbé.” Ezek a szavak, gyermeki kézírással, görbe betűkkel, ott álltak a régi füzet első oldalán. A kezem remegett, ahogy végigsimítottam a papírt. A szívem összeszorult. Ez a füzet a fiamé volt – Gergőé –, akinek most már saját élete van egy másik városban. Én pedig itt ülök a régi szobájában, a poros polcok között, és próbálom visszatekerni az időt.
– Anya! – hallom visszhangozni a múltból a hangját. – Anya, nézd, mit rajzoltam! – De én akkor is épp a vacsorát főztem, vagy a munkahelyi e-mailekre válaszoltam. – Mindjárt, Gergő! – feleltem mindig. Mindjárt. De az a „mindjárt” sosem jött el igazán.
Most már tudom: minden egyes „mindjárt” egy újabb tégla volt abban a falban, amit közénk építettünk. Ő csendesebb lett, én pedig egyre fáradtabb. Azt hittem, csak kamaszodik. Hogy majd kinövi. Hogy így működik az élet.
A férjem, Zoltán is gyakran szólt: – Hagyd már azt a munkát estére! Gergőnek szüksége van rád! – De én csak legyintettem. – Majd holnap többet foglalkozom vele. Most fontos ez a projekt.
Aztán jött az első intő jel: Gergő egyre többet ült a szobájában. Nem hívott barátokat, nem beszélt sokat. Egyik este hallottam, ahogy halkan sír. Beléptem hozzá.
– Mi baj van? – kérdeztem.
– Semmi – felelte halkan, és gyorsan letörölte a könnyeit.
– Biztos? – erősködtem.
– Csak fáradt vagyok.
Elhittem neki. Vagy inkább el akartam hinni.
Most itt ülök a padlón, kezemben a füzetével. Lapozgatok benne: rajzok, rövid mesék, néhány vers. És minden oldalon ott bujkál valami szomorúság. Egy rajzon egy kisfiú áll egy hatalmas árnyékban. Egy másikon egy ház ablakai sötétek.
Azt hittem, jó anya vagyok. Mindig volt meleg étel az asztalon, tiszta ruha a szekrényben. Elvittem orvoshoz, ha beteg volt, segítettem a leckében. De most látom: nem csak ezek számítanak.
A legrosszabb az egészben az, hogy Gergő sosem mondta ki igazán, mi bántja. Megtanulta elrejteni az érzéseit. Megtanulta csendben lenni.
Emlékszem egy különösen nehéz napra. Aznap kirúgtak a munkahelyemről. Hazamentem, ideges voltam és dühös. Gergő odajött hozzám egy rajzzal.
– Anya, ezt neked csináltam.
Ránéztem, de csak legyintettem.
– Most nem érek rá! – kiabáltam rá.
A szeme megtelt könnyel, de nem szólt semmit. Aznap este már nem jött oda hozzám jóéjt-puszit adni.
Most visszagondolva látom: minden ilyen pillanat egy újabb repedés volt benne. És bennem is.
Zoltánnal is egyre többet veszekedtünk Gergő miatt.
– Nem látod, hogy baj van vele? – kérdezte egyszer dühösen.
– Csak érzékenyebb a többieknél! – vágtam vissza.
– Vagy csak magányos…
Nem akartam meghallani ezt akkor. Most viszont minden szó visszhangzik bennem.
Gergő most huszonhárom éves. Ritkán hív fel. Ha beszélünk is, röviden válaszol mindenre.
– Hogy vagy? – kérdezem tőle telefonon.
– Jól vagyok, anya. Dolgozom sokat.
– Van valami újság?
– Nem igazán…
Mindig ugyanaz a távolságtartás. Mintha még mindig attól félne: ha túl hangos lesz, ha túl sokat kérdez vagy mesél magáról, akkor újra kevésbé fogom szeretni.
A füzet utolsó oldalára csak ennyit írt: „Remélem, egyszer majd boldog leszek.”
Sírok. Nem tudom visszacsinálni az éveket. Nem tudom meg nem történtté tenni azt a sok elmulasztott pillanatot.
De talán még nincs minden veszve.
Felállok a padlóról és előveszem a telefonomat. Írok neki egy üzenetet:
„Szia Gergő! Találtam egy régi füzetedet… Szeretném elmondani neked, mennyire sajnálom mindazt, amit elmulasztottam. Szeretlek. Mindig is szerettelek.”
Várok a válaszára. Talán most először tényleg meghallja majd a hangomat.
Vajon lehet még újrakezdeni? Vajon elég bátor vagyok ahhoz, hogy szembenézzek önmagammal és vele is? Ti mit tennétek az én helyemben?