„Csak egy bankautomata vagyok?” – Egy anya küzdelme a családjáért, amelyet évekig tartott el

– Anya, mikor utalsz már végre? – hallottam a telefonban Dóra türelmetlen hangját, miközben a bécsi albérletem ablakán át néztem a szürke utcát. A szívem összeszorult. Nem kérdezte, hogy vagyok, nem érdekelte, milyen napom volt. Csak a pénz. Mindig csak a pénz.

Tizenhét éve dolgozom Ausztriában, takarítok, időseket ápolok, mindent elvállalok, hogy a lányaimnak, Dórának és Rékának ne kelljen nélkülözniük. Amikor eljöttem otthonról, még kicsik voltak. Azt hittem, ha mindent megadok nekik, szeretni fognak. Hogy majd büszkék lesznek rám. De mostanra csak egy bankautomata vagyok számukra.

– Dóra, most fizettem be a rezsit, várnod kell pár napot – próbáltam magyarázni.
– De anya! Nekem most KELL! – kiabált vissza. – Mindig csak kifogásokat keresel!

Letettem a telefont. A kezem remegett. A könnyeim végigfolytak az arcomon. Hányszor hallottam már ezt? Hányszor éreztem magam feleslegesnek, csak egy eszköznek?

Réka sem jobb. Ő legalább néha megkérdezi, hogy vagyok, de mindig csak utána jön a kérés: „Anya, tudnál segíteni egy kis pénzzel? Most tényleg nagy szükségem lenne rá.”

A férjem, Gábor már rég elhagyott minket. Akkor is egyedül maradtam mindennel. A lányok rám haragudtak, amiért elmentem dolgozni. De mit tehettem volna? Otthon, a kisvárosban nem volt munka. Ha maradok, éhen halunk.

Az évek alatt minden ünnepet kihagytam. Karácsonykor is csak videóhíváson keresztül láttam őket. Néztem, ahogy bontogatják az ajándékokat, amiket én vettem nekik. Néha úgy éreztem, mintha egy idegen család életét nézném.

Tavaly nyáron hazamentem pár hétre. Azt hittem, örülni fognak nekem. De Dóra egész nap a telefonját nyomkodta, Réka pedig alig szólt hozzám.

– Miért nem tudsz végre otthon maradni? – kérdezte Dóra egy este.
– Miből éltek akkor? – válaszoltam fáradtan.
– Nem érdekel! Más anyák nem mennek el évekre! – vágta hozzám.

A szavaiba belehaltam egy kicsit. Nem értik meg, hogy mindent értük tettem? Hogy minden egyes nap fájt távol lenni tőlük?

A barátnőm, Marika szerint túl sokat adok nekik.
– Hagyd abba a pénzküldést! – mondja mindig. – Akkor majd megtanulják értékelni azt, amit kaptak.
De hogyan hagyhatnám abba? Anyaként kötelességem segíteni őket… vagy talán mégsem?

Az utóbbi időben egyre többször gondolkozom ezen. Mi maradt nekem? Egy idegen országban élek, magányosan. A lányaim csak akkor keresnek, ha pénz kell. Nincs igazi otthonom sehol.

Egy este Réka felhívott.
– Anya… baj van – mondta sírva. – Elvesztettem a munkám.
A szívem összeszorult.
– Gyere haza hozzám Bécsbe! Segítek munkát találni – ajánlottam fel.
– Nem akarok külföldre menni! – fakadt ki. – Miért nem tudsz te hazajönni végre?

Csend lett köztünk. Mindketten tudtuk: egyikünk sem boldog így.

Egyre gyakrabban álmodom arról, hogy egyszer csak hazamegyek, és minden rendbe jön. Hogy újra család leszünk. De aztán reggelente rájövök: ez csak álom.

A múlt héten Dóra bejelentette: férjhez megy.
– Gratulálok! – mondtam örömmel.
– Anya… ugye fizeted az esküvőt? – kérdezte halkan.
A szívem ismét összetört.

Azóta minden nap azon gondolkodom: hol rontottam el? Miért nem tudnak szeretni engem úgy, ahogy vagyok? Miért csak a pénzem kell nekik?

Tegnap este Marika átjött hozzám.
– Elég volt! – mondta határozottan. – Mostantól magadra is gondolj! Menj el kirándulni, vegyél magadnak valami szépet! Ne csak adakozz!
Először tiltakoztam, de aztán rájöttem: igaza van. Ha én nem szeretem magam, más sem fog szeretni igazán.

Ma reggel felhívtam Dórát és Rékát.
– Lányok, szeretlek titeket, de mostantól kevesebb pénzt tudok küldeni. Szükségem van arra, hogy magammal is törődjek.
Csend lett a vonalban.
– Anya… te megváltoztál – mondta végül Dóra sértődötten.
– Igen – válaszoltam halkan –, mert szeretném visszakapni a családomat… nem csak eltartani titeket.

Nem tudom, mi lesz ezután. Talán megharagszanak rám. Talán egyszer majd megértik, mit jelentett számomra az elmúlt tizenhét év magánya és áldozata.

De most először érzem azt: talán van remény arra, hogy ne csak bankautomata legyek… hanem újra anya is.

Vajon lehet még igazi családunk? Vagy örökre elveszett az a szeretet és tisztelet, amire annyira vágyom? Mit gondoltok… hol hibáztam én és hol ők?