Csak egy mellékszereplő lettem a fiam életében – egy anya vallomása

– Anya, most nem érek rá, majd visszahívlak! – csattant fel a telefonban Mihály hangja, mielőtt kattanással megszakadt a vonal. A konyhaasztalnál ültem, a kezem még mindig a kagylón, mintha attól várnám, hogy visszajön belé az élet, és Mihály újra megszólal. De csak a csend maradt.

Mindig is azt hittem, hogy különleges kapcsolat van köztünk. Egyetlen gyermekem volt, hosszú évek várakozása után született, és minden szeretetemet neki adtam. Nem voltam zsémbes anya, nem akartam rátelepedni az életére. Hagytam, hogy döntsön, hogy hibázzon, hogy megtanulja: bízom benne. Amikor Esztert bemutatta nekem, örültem. Egy kedves, okos lány volt, és láttam, mennyire szeretik egymást.

Aztán valami megváltozott. Először csak apróságokban: Mihály egyre ritkábban hívott fel, a vasárnapi ebédek elmaradoztak. Ha mégis eljöttek, Eszter mindig sietett haza – „Anyu vár minket ebédre” –, Mihály pedig csak bólintott. Aztán már csak telefonon beszéltünk, és egyre többször hallottam a háttérben Eszter anyjának, Ilonának a hangját.

Egyik este, amikor már napok óta nem hallottam Mihályról, felhívtam. Eszter vette fel.
– Szia, Zsuzsa néni! Mihály most épp Ilonával beszél valamit a kertben. Átadjam?
– Ha nem zavarok…
– Hát… most épp fontos dolgot beszélnek meg. Majd visszahívunk!

Nem hívtak vissza.

A szívem összeszorult. Próbáltam magyarázatot találni: talán sok a munka, talán csak elfoglaltak. De amikor a közös ismerősök mesélték, hogy Mihályék minden hétvégén Ilonáéknál vannak, és együtt mennek kirándulni, színházba, akkor már nem tudtam tovább áltatni magam.

Egy vasárnap reggel összeszedtem minden bátorságomat, és átmentem hozzájuk. Eszter nyitott ajtót.
– Szia! Hát te? – kérdezte meglepetten.
– Gondoltam, megleplek titeket egy kis házi sütivel – mondtam mosolyogva, de belül remegtem.
– Ó… hát most épp készülődünk Ilonához ebédre. De gyere be egy percre!

Mihály a nappaliban ült, ölében Eszter anyjának kötött pulóverét simogatta.
– Szia anya! – mondta gyorsan. – Most tényleg sietünk…
– Csak egy pillanatra jöttem – próbáltam nyugodt maradni. – Régen beszéltünk.
– Tudod, most minden olyan zsúfolt. Ilona néni sokat segít nekünk a ház körül…

Aztán már csak azt láttam, ahogy Eszter Mihály vállára teszi a kezét.
– Induljunk? Anyu már vár.

Hazafelé menet sírtam az autóban. Úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját fiam életében. Mintha valaki más vette volna át a helyemet – valaki, aki jobban tudja, mire van szüksége Mihálynak.

Azóta is próbálok közeledni hozzájuk: hívom őket ünnepekre, ajánlom fel a segítségemet, de mindig van valami kifogás. „Ilona néni már elintézte”, „Ilona néni már főzött”, „Ilona néni már elvitte az unokát orvoshoz”.

Egy este végül összeszedtem magam és felhívtam Mihályt.
– Fiam… mondd meg őszintén: tettem valamit rosszul? Miért érzem úgy, hogy már nincs rám szükségetek?
Sokáig hallgatott.
– Anya… nem erről van szó. Csak… Ilona néni közelebb lakik hozzánk, Eszter is jobban kötődik hozzá… De te is fontos vagy nekünk!
– Akkor miért érzem úgy, mintha csak egy mellékszereplő lennék az életedben?

A vonal másik végén csend volt.

Azóta sem változott semmi. Néha eljönnek hozzám pár percre, de mindig sietnek tovább Ilonához. Az unokámat is alig látom – mindig Ilona vigyáz rá, ha Eszter dolgozik.

Éjszakánként azon gondolkodom: hol rontottam el? Túl engedékeny voltam? Vagy épp ellenkezőleg: túl kevés voltam jelen? Vajon minden anya átéli ezt egyszer? Hogy egyszer csak kicsúszik a kezéből az irányítás, és már csak nézője lehet annak az életnek, amit valaha ő tartott kézben?

Talán túl nagyok az elvárásaim. Talán csak el kell fogadnom: Mihály felnőtt férfi lett, saját családja van. De miért fáj ennyire az elengedés?

Néha azon kapom magam: irigylem Ilonát. Ő ott lehet minden fontos pillanatban – én pedig csak várok egy telefonhívásra.

Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet újra közel kerülni ahhoz, akit annyira szerettünk – vagy el kell engedni végleg?