„Csak néhány napra vigyázz rá, anya!” – Egy nagymama vallomása arról, hogyan változott meg az élete örökre

– Anya, kérlek, csak néhány napra! – hallottam a lányom, Zsófi hangját a telefonban. Fáradt volt, a hangja remegett. – Nem tudom, mit csináljak. Tomi beteg, dolgoznom kell, az óvoda meg bezárt. Csak pár nap, tényleg.

A szívem összeszorult. Hogy mondhatnék nemet? Hiszen Kubu, a négyéves unokám, az én szemem fénye. Mindig is azt mondtam: „Bármikor számíthatsz rám.” De most, amikor tényleg szükségük volt rám, éreztem, hogy valami megváltozik bennem. Mégis igent mondtam.

Másnap reggel Kubu már ott ült a konyhaasztalnál, a kis hátizsákjával és a plüssmackójával. – Mama, ma is palacsintát reggelizünk? – kérdezte csillogó szemmel. Elmosolyodtam, de belül aggódtam: vajon bírom majd ezt a tempót?

Az első napokban minden jól ment. Kubu nevetett, játszottunk, mesét olvastam neki. De aztán jöttek a nehézségek: hisztik, amikor nem engedtem még egy csokit; sírás, amikor hiányzott neki az anyukája; dührohamok, amikor nem találta a kedvenc kisautóját. Éjszakánként alig aludtam – hol Kubu sírt fel álmában, hol én forgolódtam aggodalomban.

Egy hét után Zsófi hívott: – Anya, ne haragudj, de Tomi még mindig beteg. És most engem is elkapott valami. Tudnád még egy kicsit vállalni Kubut?

A hangja bűntudatos volt. Éreztem rajta a feszültséget. – Persze, kicsim – mondtam halkan. – Megoldjuk.

De belül már fáradt voltam. A lakásban mindenhol játékok hevertek, a mosógép folyamatosan ment, és már nem volt időm magamra. A barátnőim hívtak kávézni, de mindig nemet mondtam: „Most nem érek rá.”

Egy este Kubu hisztizni kezdett fürdés előtt. – Nem akarok fürdeni! Nem akarok! – kiabálta. Próbáltam nyugodt maradni.
– Kicsim, muszáj tisztának lenni.
– Anyánál sose kell! – vágta rá dacosan.

Megálltam egy pillanatra. Vajon tényleg ilyen szigorú vagyok? Vagy csak túl fáradt?

Másnap reggel Zsófi újra hívott.
– Anya… lehet, hogy még egy hétig nálad maradna Kubu? Tomi most már kórházban van.

A hangja megtört volt. Éreztem a kétségbeesését. De én is kezdtem szétesni.
– Persze – suttogtam. – Megoldjuk.

Aznap este sírva fakadtam a fürdőszobában. Nem akartam, hogy Kubu lássa. A tükörbe néztem: karikás szemek, fáradt arc. Hol vagyok én ebben az egészben? Mikor lettem csak „nagymama”, aki mindent felad?

Aztán jöttek a konfliktusok Zsófival is. Egyik este felhívott:
– Anya, miért nem alszik el időben Kubu? Miért panaszkodik arra, hogy szigorú vagy?
– Próbálok mindent megtenni! – csattantam fel. – De én is ember vagyok!
– Tudom… csak… bocsánat – mondta halkan.

Aztán csend lett köztünk. Mindketten sírtunk.

Közben a szomszédok is szóltak: „Jaj, milyen aranyos az unoka! De hát te már nem vagy fiatal ehhez…”

Éreztem a súlyt a vállamon. Mindenki elvár valamit: Zsófi azt, hogy helyette is anya legyek; Kubu azt, hogy mindig mosolyogjak; a világ pedig azt, hogy mindezt zokszó nélkül viseljem.

Egy hónap telt el így. Egy hónap alatt elvesztettem önmagam – de talán újra is megtaláltam valamit.

Egy este Kubu odabújt hozzám:
– Mama… te vagy a legjobb mama a világon.

Elmosolyodtam könnyes szemmel.
– És te vagy a legjobb unoka.

De amikor végre visszament Zsófihoz, üres lett a lakás. Hiányzott a zsivaj, hiányzott Kubu nevetése – de végre volt időm magamra is.

Most itt ülök csendben és azon gondolkodom: Vajon jól döntöttem? Meddig lehet feláldozni magunkat másokért anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat? Ti mit tennétek a helyemben?