Csak segíteni akartunk a szomszédnak – de pokollá vált az életünk

– Anya, miért jött ez a néni megint hozzánk? – kérdezte Zsófi, miközben az ablakból figyelte, ahogy a szomszédasszony, Katalin néni, lassan átsétál a kertünkön. A kora tavaszi napfényben minden olyan békésnek tűnt, de a gyomrom görcsbe rándult.

– Csak egy kis segítséget kér, kicsim – válaszoltam halkan, de magamban már éreztem, hogy valami nincs rendben. Katalin néni az utóbbi időben egyre gyakrabban jött át: hol egy kis cukrot kért, hol azt, hogy vigyázzak az unokájára, amíg ő elmegy a boltba. Mindig segítettünk neki, hiszen özvegy volt, magányos, és úgy gondoltam, ez a minimum, amit megtehetünk.

Aznap délután is nálunk hagyta a kis Dánielt. Zsófi és Bence örültek neki, játszottak a kertben, én pedig közben főztem. Egyszer csak hangos kiabálásra lettem figyelmes: Dániel elesett, felsértette a térdét. Gyorsan elláttam a sebet, de Katalin néni, amikor visszajött, már ajtócsapkodással és szemrehányásokkal fogadott.

– Hogy lehet ilyen felelőtlenül vigyázni egy gyerekre?! – kiabálta. Próbáltam nyugtatni, de nem hallgatott rám. Aznap este még mindig zaklatott voltam. A férjem, Gábor csak annyit mondott: – Ne aggódj, biztos csak ideges volt.

Pár nap múlva azonban minden megváltozott. Egy reggel két idegen állt az ajtónkban: egy szociális munkás és egy rendőr. Azt mondták, bejelentés érkezett hozzánk: elhanyagoljuk a gyerekeinket, veszélyeztetjük őket. Először azt hittem, rossz házba jöttek.

– Ez valami tévedés – mondtam remegő hangon. De nem volt az. Katalin néni jelentett fel minket.

A következő napok rémálommá váltak. A gyámhatóság mindent átvizsgált: a hűtőnket, a gyerekek ruháit, még azt is megkérdezték Zsófitól az iskolában, hogy verjük-e őket otthon. A tanárok furcsán néztek ránk, a szomszédok suttogtak mögöttünk. Gábor munkahelyén is elterjedt a hír – mintha bűnözők lennénk.

A legrosszabb az volt, amikor Zsófi sírva jött haza: – Anya, azt mondta az egyik lány az osztályban, hogy biztos azért jött hozzánk a rendőr, mert rossz anyuka vagy!

Nem tudtam mit mondani. Csak öleltem őt és próbáltam nem sírni előtte.

Közben próbáltam beszélni Katalin nénivel is. Átmentem hozzá, de becsapta előttem az ajtót.

– Maga miatt majdnem elvették tőlem az unokámat! – kiabálta ki az ablakon keresztül.

– De hát csak segíteni akartunk! – válaszoltam kétségbeesetten.

Hetekig tartott a vizsgálat. Minden nap attól féltem, hogy elveszik tőlünk Zsófit és Bencét. Minden este Gáborral csak ültünk egymás mellett csendben – mintha már nem is tudnánk beszélgetni.

Végül lezárták az ügyet: nem találtak semmit. De a békénk odalett. A szomszédok közül sokan már nem köszönnek vissza; az iskolában is másként néznek ránk. Zsófi bezárkózott magába, Bence pedig éjszakánként bejön hozzánk aludni.

A legjobban az fáj, hogy mindezt csak azért kaptuk, mert segíteni akartunk valakin. Vajon tényleg ennyire veszélyes ma Magyarországon jóhiszeműnek lenni? Miért lett ennyire bizalmatlan és irigy a világ?

Néha azon gondolkodom: ha újra választanom kellene, segítenék-e megint? Vagy inkább becsuknám az ajtót mindenki előtt?

„Ti mit tennétek a helyemben? Lehet még bízni egymásban ebben az országban?”