Csak születésnapi ajándék jár – Egy anya és lánya között húzódó csend története
– Ne haragudj, de idén is csak egy könyvet kapsz tőlem – mondtam anyámnak, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a kávéját kavargatta. A kanál csörrenése hirtelen megállt, mintha a levegő is megfagyott volna. Nem nézett rám, csak a gőzölgő bögréjét bámulta.
Gyerekkoromban sosem voltak ilyen beszélgetéseink. Sőt, beszélgetéseink sem nagyon voltak. Anyám, Katalin, mindig elfoglalt volt – legalábbis ezt mondta. Először a nagyszüleimnél laktam vidéken, ott tanultam meg járni, beszélni, ott kaptam először puszit lefekvés előtt. Amikor hatéves lettem, visszavittek Budapestre, de anyám akkor már újra férjhez ment, és egyre többet dolgozott. Egy ideig egy kedves dadus, Marika néni vigyázott rám – ő tanított meg fonni, ő vitt először a Városligetbe fagyizni.
Anyám csak este ért haza, akkor is fáradtan, idegesen. Néha hozott nekem valami apróságot – egy csokit vagy egy hajcsatot –, de sosem ölelt meg igazán. Aztán jött az óvoda, majd az iskola. Mindig másokhoz kellett alkalmazkodnom: a nagyszüleim szabályaihoz, Marika néni kedvességéhez, az óvónők szigorához. Anyám csak egy háttérszereplő volt az életemben.
Egyszer, amikor tízéves voltam, megkérdeztem tőle: „Anya, miért nem vagy velem többet?” Csak annyit mondott: „Dolgoznom kell, hogy legyen mit enned.” Akkor még nem értettem, hogy ez mennyire kevés válasz egy gyereknek.
A gimnáziumban már magam intéztem mindent: beiratkozás, szakkörök, barátok. Anyám néha aláírt egy-egy papírt, de sosem kérdezte meg, hogy érzem magam. A ballagásomon ott ült a sorok között, de amikor a szemébe néztem, nem láttam benne büszkeséget vagy szeretetet – inkább csak fáradtságot és távolságot.
Aztán elköltöztem albérletbe az egyetem miatt. Akkoriban már csak ünnepekkor találkoztunk: karácsony, húsvét, születésnapok. Mindig ugyanaz a forgatókönyv: ajándékcsere, pár udvarias szó, majd csend. Egyre inkább úgy éreztem, hogy nem ismerjük egymást.
Tavaly karácsonykor történt valami. Anyám váratlanul megkérdezte: „Miért vagy velem ilyen távolságtartó?” Először nem tudtam mit mondani. Aztán kibukott belőlem: „Mert sosem voltál igazán az anyám.” Láttam rajta a döbbenetet – mintha most hallaná először ezt a gondolatot.
Azóta próbált közeledni: küldött üzeneteket, meghívott ebédre. De minden alkalommal ugyanazt éreztem: mintha két idegen ülnének egymással szemben. Nem tudtam elengedni azt a sok évnyi hiányt.
Most itt ülünk a konyhában, és én kimondom azt, amit már régóta érzek: „Tőlem csak születésnapi ajándékokra számíthatsz.” Nem bosszúból mondom ezt – inkább védekezésből. Nem akarok több csalódást.
Anyám végre rám néz. A szeme sarkában könny csillan. „Tudom, hogy hibáztam” – mondja halkan. „De most már késő?”
Nem válaszolok rögtön. Eszembe jutnak a gyerekkori esték a nagymamám ölében, Marika néni meséi, és az üres lakás Budapesten. Vajon lehet-e pótolni azt, ami sosem volt meg? Vagy örökre csak születésnapi ajándékok maradnak köztünk?
Talán egyszer megbocsátok neki – vagy legalábbis elfogadom azt, ami van. De most még nem tudom elengedni a múltat.
Ti mit tennétek a helyemben? Lehet újrakezdeni egy ilyen kapcsolatot? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?