Család vagy saját élet? – Egy budapesti nő története, amikor minden darabokra hullott az anyós miatt

– Tehát tényleg el akartok költözni? – Anyósom hangja élesebben hasított a levegőbe, mint a kés a vasárnapi rántott húsba. Az asztalnál mindenki elhallgatott. A férjem, Gábor, zavartan nézett rám, mintha most hallaná először a hírt, pedig hetek óta terveztük már, hogy végre saját otthonunk lesz.

– Igen, mama, úgy gondoltuk, ideje lenne – válaszoltam halkan, de határozottan. A szívem a torkomban dobogott. Tudtam, hogy ez a mondat mindent megváltoztat.

Anyósom, Ilona néni, összeszorított szájjal nézett rám. – És mi lesz velem? Hogy gondoljátok ezt? Hát nem elég jó nektek ez a lakás? – kérdezte, miközben Gábor felé fordult. – Fiam, te is ezt akarod?

Gábor csak bólintott, de láttam rajta a bizonytalanságot. Aznap este már nem beszéltünk többet erről. De tudtam: Ilona néni nem fogja annyiban hagyni.

A következő hetekben minden megváltozott. Ilona néni naponta hívogatta Gábort. – Nem hagyhatsz itt engem! Mi lesz velem? – hallottam a telefonból a sírást és a szemrehányást. Gábor egyre feszültebb lett. Egyik este, amikor hazaért a munkából, leült mellém a kanapéra.

– Zsuzsa, nem tudom ezt csinálni anyámmal. Olyan egyedül érzi magát…

– És velem mi lesz? – kérdeztem halkan. – Mi is számítunk?

Gábor csak nézett maga elé. – Nem akarom, hogy szenvedjen.

Éreztem, ahogy valami eltörik bennem. Hónapok óta próbáltam megfelelni mindenkinek: főztem Ilona néninek, segítettem neki bevásárolni, még az orvosi vizsgálatokra is elkísértem. De most úgy tűnt, semmi sem elég.

Egyik este Gábor későn jött haza. Az arca sápadt volt.

– Beszéltem anyámmal – mondta fáradtan. – Azt mondta, ha elköltözünk, soha többé nem akar látni minket.

– És te mit mondtál neki? – kérdeztem remegő hangon.

– Nem tudom… Nem tudom, mit tegyek.

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy csak szeretnék végre egy kis szabadságot? Egy helyet, ahol nem kell minden lépésemet magyarázni.

A következő napokban Gábor egyre távolabb került tőlem. Már nem beszélgettünk esténként, csak csendben ültünk egymás mellett. Éreztem, hogy valami végleg megváltozott.

Egy péntek este Ilona néni váratlanul beállított hozzánk. Az ajtóban állt, karba tett kézzel.

– Zsuzsa, beszélnünk kell – mondta hidegen.

Leültünk az asztalhoz. Ő rám nézett.

– Tudod te egyáltalán, mit jelent családnak lenni? Én felneveltem ezt a fiút egyedül! Mindent megtettem érte! Most meg te el akarod venni tőlem!

– Nem akarom elvenni – próbáltam magyarázni –, csak szeretném, ha lenne egy kis saját életünk.

– Az élet nem erről szól! Az áldozatokról szól! – csattant fel.

Gábor csak ült némán. Nem állt mellém.

Aznap este eldöntöttem: nem tudom ezt tovább csinálni. Nem lehetek mindig második helyen a saját életemben.

Egy hét múlva összepakoltam néhány ruhát és elköltöztem egy barátnőmhöz. Gábor nem próbált visszatartani. Csak annyit mondott:

– Sajnálom…

Az első napok borzalmasak voltak. Sírtam minden este. Hiányzott Gábor, hiányzott az otthonom – még Ilona néni is hiányzott valahol mélyen. De ahogy teltek a hetek, lassan kezdtem újra önmagam lenni. Rájöttem: soha nem voltam igazán önálló. Mindig mások elvárásai szerint éltem.

Egy hónap múlva Gábor felhívott.

– Szeretném megbeszélni veled… talán újrakezdhetnénk…

– Csak akkor, ha te is ki tudsz állni magadért – válaszoltam határozottan.

Nem találkoztunk többet. Gábor maradt az anyjával. Én pedig lassan új életet kezdtem: új munkahelyet találtam egy könyvesboltban a belvárosban, új barátokat szereztem. Néha még mindig fáj, ha visszagondolok arra a vasárnap estére. De már tudom: vannak helyzetek, amikor muszáj meghúzni a határt.

Vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre kiálltam magamért? Ti mit tettetek volna a helyemben?