Családi kötelékek: Amikor a babakocsi többet jelentett, mint gondoltam

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Anna! – csattant fel Zsófi, miközben a nappalim közepén állt, karba tett kézzel. A kisfiam, Marci éppen a szőnyegen játszott a kedvenc plüssével, de a feszültség a levegőben szinte tapintható volt.

– Zsófi, kérlek, értsd meg – próbáltam nyugodt maradni, de a hangom remegett. – Nekem is szükségem van a babakocsira. Marci még csak másfél éves. Nem tudom csak úgy odaadni.

Zsófi szeme könnybe lábadt. – De nekem most van rá szükségem! Tudod jól, hogy Gergő munkanélküli lett, és alig tudjuk kihúzni hónap végéig. Most született meg a kislányom, és nincs pénzünk új babakocsira. Te meg itt tartod ezt a drága modellt…

A szívem összeszorult. Mindig is úgy éreztem, hogy nekem kell mindent megoldanom. Amióta anya lettem, minden fillért beosztok. A babakocsit is használtan vettem egy Facebook-csoportban, de még így is hónapokig spóroltam rá. Tudtam, hogy Zsófi helyzete nehéz, de az enyém sem volt könnyebb.

– Nézd, ha lenne másik babakocsim, már rég odaadnám – mondtam halkan. – De Marci még nem tud hosszabb távokat gyalogolni. És ha elromlik vagy elveszik… egyszerűen nem tudnám pótolni.

Zsófi arca eltorzult a csalódottságtól. – Mindig azt hittem, hogy a család segít egymáson! Anyu is mindig ezt mondta! Most meg itt állok, és könyörögnöm kell neked…

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy pofon. Anyánk halála óta én próbáltam összetartani a családot. Minden ünnepen nálam gyűltünk össze, én főztem, én szerveztem mindent. Most mégis úgy éreztem magam, mint egy önző idegen.

– Zsófi, kérlek… – kezdtem újra, de ő már hátat fordított.

– Nem kell magyarázkodnod – mondta halkan. – Majd megoldom valahogy. Csak tudod… azt hittem, számíthatok rád.

Ahogy becsapódott mögötte az ajtó, Marci rám nézett nagy barna szemeivel. Felvettem az ölembe, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Vajon tényleg ilyen rossz testvér vagyok? Vagy csak túl sokat várnak tőlem?

Aznap este alig tudtam elaludni. Folyton Zsófi szavai visszhangoztak a fejemben: „A család segít egymáson.” De mi van akkor, ha nekem sincs miből adnom? Mi van akkor, ha én is csak épphogy boldogulok?

Másnap reggel a játszótéren találkoztam Rékával, egy anyukával a házból. Ő mindig vidám volt, de most látta rajtam az aggodalmat.

– Minden rendben? – kérdezte óvatosan.

– Családi balhé – sóhajtottam. – A húgom rám haragszik, mert nem adom oda neki a babakocsimat.

Rékának nem kellett magyaráznom. – Nálunk is volt ilyen – mondta együttérzően. – Amikor az öcséméknek kellett volna segítség, de nekünk sem volt miből adni… Azóta sem beszélünk rendesen.

Ez valahogy megnyugtatott. Nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. De attól még nem lett könnyebb.

Délután felhívott apu. Ritkán beszélünk hosszabban, de most hallott Zsófitól mindent.

– Anna, tudom, hogy nehéz – mondta csendesen –, de néha muszáj áldozatot hozni a családért.

– És ha már nincs miből áldozni? – kérdeztem vissza fojtott hangon.

– Akkor legalább próbáld megérteni őt – felelte apu. – Néha az is elég.

Este Marci már aludt, én pedig leültem a konyhaasztalhoz egy csésze teával. Néztem a babakocsit az előszobában: ott állt csendben, mintha ő is érezné a feszültséget.

Felvettem a telefont és írtam Zsófinak: „Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni úgy, ahogy szeretted volna. Ha bármiben másban tudok segíteni – főzésben, bevásárlásban –, szólj.”

Sokáig nem jött válasz. Napok teltek el így: feszengve találkoztunk a boltban vagy az utcán, mindketten kerülve egymás tekintetét.

Egy héttel később Zsófi végül visszaírt: „Köszi az üzenetet. Ne haragudj rám se. Csak nagyon nehéz most minden.”

Akkor értettem meg igazán: néha nem is maga a tárgy számít – hanem az érzés, hogy számíthatunk egymásra. És néha ez az érzés sérül leginkább.

Azóta próbálok többet beszélgetni Zsófival. Néha főzök nekik egy nagy adag levest vagy elhozom nekik a boltba a pelenkát. A babakocsi maradt nálam – de már nem nézek rá ugyanúgy.

Vajon tényleg önző voltam? Vagy csak próbáltam túlélni ebben a világban? Ti mit tettetek volna a helyemben?