Csapdában: Hogyan veszítettem el a szabadságomat, miközben segíteni akartam a fiamnak és a menyemnek
– Anya, muszáj beszélnünk. – Gergő hangja remegett a telefonban, ahogy a konyhaasztalnál ültem, a reggeli kávém felett. A szívem összeszorult; tudtam, hogy baj van. Az anyai ösztönöm sosem hagyott cserben, de most valami mélyebb, sötétebb árnyalatot éreztem a szavaiban.
– Mi történt, kisfiam? – kérdeztem halkan, miközben már előre féltem a választól.
– Dóra elvesztette az állását. Nekem is csökkentették a munkaidőmet. Nem tudjuk fizetni a lakáshitelt… Anya, nem akarunk hozzád költözni, de…
A mondat elakadt. Hallottam, ahogy Dóra sír a háttérben. Az én fiam, aki mindig erős volt, most megtörtnek tűnt. Egy pillanat alatt visszarepültem az időben: amikor Gergő még kisfiú volt, és minden bajára én voltam a megoldás. Most is ezt várták tőlem.
– Gyere haza, Gergő – mondtam végül. – Mindent megoldunk.
Aznap este Dóra vörös szemekkel ült le mellém a kanapéra. – Sajnálom, hogy ennyi gondot okozunk – suttogta.
– Ugyan már – próbáltam mosolyogni –, ez az otthonotok is.
De ahogy teltek a napok, egyre nehezebbé vált minden. A lakásom nem volt nagy: egy régi panel Zuglóban, két szoba, kicsi konyha. Hirtelen három felnőtt élt együtt, mindegyikük tele feszültséggel és szégyennel.
Gergő egész nap állásokat böngészett a laptopján. Dóra főzött, takarított, de láttam rajta, mennyire idegennek érzi magát. Én pedig próbáltam tartani magam: főztem rántott húst vasárnaponként, mosolyogtam, amikor sírni lett volna kedvem.
Egy este Gergő odajött hozzám.
– Anya… beszélhetnénk a pénzről? – kérdezte óvatosan.
– Persze – feleltem, bár belül összerándultam.
– A bank ultimátumot adott. Ha két héten belül nem fizetjük ki az elmaradást, elárverezik a lakást. Tudom, hogy nincs sok pénzed… de ha tudnál kölcsönadni…
A nyugdíjam épphogy elég volt a rezsire és az élelmiszerre. De volt egy kis megtakarításom: apád után maradt pénz, amit temetésre és vészhelyzetre tartogattam. Most néztem Gergő szemébe, és tudtam: nincs választásom.
– Odaadom – mondtam halkan. – De csak ennyit tudok.
Gergő megölelt. Dóra is hálásan nézett rám. Azt hittem, ezzel megoldódik minden.
De nem így lett. A pénz csak ideiglenesen segített. Gergő hónapokig nem talált rendes munkát; Dóra is csak alkalmi takarításokat vállalt. Egyre többször veszekedtünk apróságokon: ki használta el a tejet, miért nincs elmosogatva a pohár. Egy este Dóra rám kiabált:
– Nem akarok itt élni! Nem vagyok gyerek!
Éreztem, ahogy megremeg bennem valami. – Én sem akartam ezt! – csattantam fel. – De mit tehettem volna? Nézzetek rám: hatvanhárom éves vagyok, egész életemben értetek dolgoztam! Most is mindent odaadtam!
Csend lett. Gergő csak bámult maga elé.
Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért érzem magam bűnösnek azért, mert segíteni akartam?
A következő héten Gergő végre talált munkát egy logisztikai cégnél. Dóra is elhelyezkedett egy óvodában dajkaként. Lassan elkezdtek keresni annyit, hogy újra gondolkodhattak saját életükön.
Egy este vacsora után Gergő odajött hozzám.
– Anya… szeretném visszaadni azt a pénzt…
– Nem kell – ráztam meg a fejem –, örülök, hogy végre boldogok vagytok.
De belül üresnek éreztem magam. A megtakarításom elfogyott; ha bármi történik velem, nincs tartalékom. A barátnőim azt mondják: „Te vagy az élő példája annak, hogy egy anya sosem lehet önző.” De vajon tényleg így van? Hol van az a pont, ahol már nem áldozhatom fel magam?
Most itt ülök az ablakban, nézem az őszi esőt és azon gondolkodom: vajon hibáztam? Megérte mindent feladni értük? Vagy csak elvesztettem önmagam?
Ti mit tennétek az én helyemben? Hol húznátok meg a határt anya és önmagatok között?