Csend bennem: Hogyan éltem túl a rákot és a családom árulását

– Nem tudunk segíteni, Zsuzsa. Mindenkinek megvan a maga élete. – A nővérem, Erika hangja ridegen visszhangzott a telefonban. A konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett, ahogy letettem a kagylót. Az onkológus szavai még mindig ott visszhangoztak a fejemben: „Rosszmájú daganat. Azonnali kezelés szükséges.” De Erika szavai voltak azok, amik igazán összetörték a lelkemet.

A lakótelepi lakásban, ahol harmincnyolc éve éltem, hirtelen minden túl nagy lett. A hűtő zúgása, a szomszédok veszekedései, az ablakon beszűrődő villamos csilingelése – mindez idegennek tűnt. Egyedül voltam. A férjem, Gábor már évekkel ezelőtt elhagyott egy fiatalabb nőért, a lányom, Dóri pedig Németországban dolgozott ápolónőként. A családom többi tagja – anyám, apám, Erika és az öccsöm, Tamás – mind Budapesten éltek, de mintha egy másik bolygón lettek volna.

Az első kemoterápia után úgy éreztem, mintha nem is ebben a testben lennék. Hajam csomókban hullott ki, az arcom sápadt lett, és minden mozdulat fájt. Egyedül mentem haza a kórházból, taxit sem tudtam hívni, mert minden fillér számított. Aznap este órákig bámultam a plafont. Vajon tényleg ennyit ér az ember egy családban? Hogy amikor igazán szüksége lenne rájuk, mindenki csak a saját életével törődik?

Másnap reggel anyám hívott. – Jól vagy? – kérdezte fásultan.
– Nem igazán – válaszoltam őszintén. – Nagyon rosszul viselem a kezelést.
– Hát, próbálj meg pihenni. Nekem is fáj a derekam – mondta, majd gyorsan elköszönt.

A szomszéd néni, Ilonka néha áthozott egy tál levest vagy pogácsát. Ő volt az egyetlen, aki igazán törődött velem. Egyik este leült mellém, miközben sírtam.
– Tudja, Ilonka néni, azt hittem, ha baj lesz, legalább a testvéreim mellettem állnak majd.
– Drága Zsuzsikám, néha azok bántanak legjobban, akiktől a legtöbbet várjuk – simogatta meg a kezem.

A kezelések alatt egyre inkább magamba zárkóztam. A Facebookon láttam Erika posztjait: új autó, wellness hétvége Balatonfüreden, Tamás pedig az új lakását rendezgette. Egyetlen üzenetet sem kaptam tőlük. Dóri próbált támogatni telefonon keresztül, de ő is csak sírt velem együtt.

Egy nap azonban váratlanul becsöngetett hozzám Gábor. Zavartan toporgott az ajtóban.
– Hallottam Erzsikétől (a közös barátunktól), hogy beteg vagy…
– Igen – feleltem halkan.
– Sajnálom… Tudod… ha kell valami…
– Most már mindegy – mondtam keserűen. – Amikor még számított volna, sehol sem voltál.

Gábor elment. Nem haragudtam rá igazán – inkább csak üresnek éreztem magam. Az igazi fájdalmat nem is a betegség okozta, hanem az árulás és közöny.

A harmadik kemoterápia után összeestem a fürdőszobában. Ilonka néni talált rám másnap reggel. Mentőt hívott, kórházba kerültem. Ott feküdtem napokig infúzióra kötve, és csak bámultam ki az ablakon a szürke pesti égboltra.

Egyik este egy fiatal ápolónő lépett be hozzám.
– Zsuzsa néni, van valaki magához?
– Nincs – válaszoltam könnyekkel a szememben.
– Ne adja fel! – mosolygott rám biztatóan.

A kórházban lassan megtanultam újra bízni az emberekben – idegenekben inkább, mint saját családomban. A szobatársam, Marika néni mesélte el nekem az életét: őt is elhagyta mindenki, de megtanult örülni apró dolgoknak. Együtt nevettünk és sírtunk esténként.

A kezelések végére teljesen megváltoztam. Hajam helyett kendőt kötöttem fel reggelente, és minden nap hálát adtam azért, hogy még élek. A családom továbbra sem keresett. Egyedül Dóri jött haza karácsonyra; akkor először öleltük meg egymást igazán hosszú idő után.

– Anya… Sajnálom, hogy nem lehettem veled többet – zokogta Dóri.
– Te vagy az egyetlen igazi családom – suttogtam vissza.

A rákból végül felépültem – de már sosem lettem ugyanaz az ember. Megtanultam: néha azok bántanak legjobban, akiket legjobban szeretünk. És néha idegenek adják azt a szeretetet és törődést, amit a vér szerinti család megtagad.

Most itt ülök az ablakban egy csésze teával, és azon gondolkodom: vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan maradnak egyedül betegen és elhagyatva? Vajon miért van az, hogy amikor igazán szükségünk lenne egymásra, akkor fordítunk hátat egymásnak?