Csend bennem: Hogyan éltem túl a rákot és a családom árulását

„Nem tudunk segíteni, Zsuzsa. Mindenkinek megvan a maga élete.” A nővérem hangja ridegen csengett a telefonban, mintha csak egy számlát rendezne, nem pedig a húgával beszélne, aki épp most tudta meg, hogy rákos. A konyhaasztalnál ültem, előttem egy félig üres bögre kávé, amit már órák óta kerülgettem. A diagnózis papírja ott hevert mellettem, mintha csak egy parkolójegyet dobtam volna le. A szívem hevesen vert, de a testem mozdulatlan maradt.

– De Éva, csak néhány hétig lenne szükségem segítségre… – próbáltam újra, de már tudtam, hogy felesleges.

– Zsuzsa, ne haragudj, de nekem is ott van a munka, a gyerekek… Nem tudom ezt most bevállalni. – A vonal másik végén csend lett, aztán megszakadt a hívás.

Ott maradtam egyedül a csenddel és a félelemmel. A férjem, Gábor három éve elhagyott egy fiatalabb nőért. A lányom, Dóri Németországban tanult, és bár szeretett volna hazajönni, az ösztöndíját nem akarta elveszíteni. Anyám már régóta nem volt önmaga; az Alzheimer-kór elvette tőle az emlékeit és engem is lassan kitörölt az életéből. Egyedül voltam. És rákos.

Az első kemoterápia napján egyedül ültem a váróban. Körülöttem családok ölelték egymást, férjek fogták feleségük kezét, anyák simogatták lányaik haját. Én csak néztem magam elé, és próbáltam nem sírni. Az ápolónő, Marika néni megsimogatta a vállam.

– Ne féljen, Zsuzsa. Erős lesz maga. Látom az embereken – mondta halkan.

De én nem éreztem magam erősnek. Minden este sírtam. A hajam hullani kezdett, az arcom beesett lett, és minden reggel újabb harcot kellett vívnom magammal: felkeljek-e egyáltalán?

Egyik este Dóri hívott videón.

– Anya… olyan rossz látni így téged. – A hangja remegett.

– Ne aggódj miattam! – próbáltam mosolyogni. – Tanulj csak! Majd én megoldom.

De amikor letettem a telefont, összegörnyedve zokogtam. Hol volt most az a család, amelyik mindig azt mondta: „Zsuzsa, mi összetartunk!”? Hol volt Éva, akivel gyerekkorunkban együtt bújtunk el a vihar elől a nagymama pincéjében?

A kezelések alatt lassan megtanultam egyedül élni. Megtanultam magamnak főzni, bevásárolni, még akkor is, ha néha alig bírtam el a szatyrokat. Az utcán néha ismerősök köszöntek rám sajnálkozva:

– Hogy vagy mostanában? – kérdezte egyszer Kati néni a szomszédból.

– Köszönöm, jól – hazudtam mosolyogva.

Aztán egy nap Éva mégis felhívott.

– Zsuzsa… beszélhetnénk? – kérdezte bátortalanul.

– Most? – kérdeztem vissza fáradtan.

– Igen… Sajnálom, hogy így reagáltam akkor. Csak… annyira megijedtem. Nem tudtam mit mondani.

Hallgattam. Egy pillanatig azt hittem, minden haragom elszállt, de aztán újra feltört bennem a fájdalom.

– Tudod, Éva, amikor igazán szükségem lett volna rád… te hátat fordítottál nekem. Ezt nem lehet csak úgy elfelejteni.

– Igazad van – suttogta –, de szeretném jóvátenni valahogy.

Nem tudtam mit felelni. Jóvá lehet ezt tenni egyáltalán?

A kezelések végére már nem vártam senkitől semmit. Megtanultam magamban keresni az erőt. Egyik reggel tükörbe néztem: kopasz fejjel, sápadt arccal álltam ott – de mégis ott volt valami új is bennem: egyfajta csendes büszkeség.

Aztán jött az utolsó kontroll: „Nincs daganat” – mondta az orvos mosolyogva. Sírtam örömömben és félelmemben egyszerre. Mi lesz most? Ki vagyok én most?

Éva később eljött hozzám egy csokor virággal és pogácsával.

– Szeretném újrakezdeni veled – mondta halkan.

– Nem tudom még, hogy megy-e – feleltem őszintén –, de próbáljuk meg.

Azóta lassan újraépítjük a kapcsolatunkat. Dóri hazajött nyárra; együtt főztünk lecsót és nevettünk a régi történeteken. Anyám néha rám mosolyog – talán még emlékszik rám valahol mélyen.

De valami végleg megváltozott bennem: már nem várom el senkitől, hogy megmentsen. Megtanultam magamat szeretni és tisztelni – minden sebemmel együtt.

Vajon hányan élnek át hasonlót? Hányan maradnak egyedül a legnehezebb pillanatokban? És vajon képesek vagyunk-e megbocsátani azoknak, akik cserben hagytak minket?