Csendben égő pénz: Egy házasság ára
– Mégis mire költötted ezt a harmincezret, Natália? – Péter hangja halkan, de élesen hasított át a nappalin. A kezem megállt a levegőben, ahogy épp a számlákat rendeztem az asztalon. A kislányunk, Lilla, a szobájában rajzolt, de én tudtam, hogy minden szavunkat hallja.
– Egy új cipőre volt szükségem. A régi már teljesen szétszakadt – válaszoltam halkan, próbálva elkerülni a veszekedést. De Péter nem hagyta annyiban.
– Nem lehetne előbb velem megbeszélni az ilyen nagyobb kiadásokat? – kérdezte, és közben a tekintete elkerülte az enyémet.
Régen minden más volt. Amikor megismerkedtünk az egyetemen, mindketten arról álmodoztunk, hogy egyszer majd közösen építünk egy életet. Akkoriban még nem számított, ki mennyit keres. Sőt, Péter büszke volt rám, amikor előléptettek a cégnél. De mostanra mintha minden megfordult volna.
A közös kassza ötlete tőle jött. Azt mondta, így átláthatóbb lesz minden, és könnyebb lesz spórolni a lakásfelújításra. Én beleegyeztem – miért is ne? Hiszen szerettem őt, és bíztam benne. De ahogy teltek a hónapok, Péter egyre inkább magához ragadta az irányítást. Először csak kérte, hogy minden számlát mutassak meg neki. Aztán már ő döntött arról is, mennyit költhetek magamra.
A barátnőim – Zsófi és Réka – egyszerűen nem értették.
– Natália, te keresel többet! Miért hagyod ezt? – kérdezte Zsófi egy kávé mellett a Gozsdu udvarban.
– Mert… mert ez így egyszerűbb. Legalábbis Péter szerint – válaszoltam bizonytalanul.
De valójában már régóta éreztem, hogy valami nincs rendben. Minden hónap végén számadást kellett tartanom előtte: mennyit költöttem Lillára, mennyit magamra, mennyit a háztartásra. Ha valami szerinte felesleges volt – például egy új könyv vagy egy fodrász – azt szóvá tette.
Egyik este Lilla odabújt hozzám az ágyban.
– Anya, miért veszekszel mindig apával? – kérdezte ártatlanul.
A szívem összeszorult. Nem akartam, hogy így nőjön fel. Nem akartam, hogy azt lássa: egy nőnek magyarázkodnia kell a saját pénzéért.
Egyre többször gondoltam arra, hogy beszélnem kellene Péterrel erről az egészről. De minden alkalommal elbizonytalanodtam. Mi van, ha csak én vagyok túl érzékeny? Mi van, ha tényleg túl sokat költök?
Aztán egy péntek este Péter későn ért haza. Fáradt volt és ingerült.
– Megint elment tízezer forint a számláról! – csattant fel.
– Lilla tornacipőt kapott az iskolába. Tudod jól, hogy kinőtte a régit – válaszoltam halkan.
– Akkor is! Nem lehetne olcsóbbat venni? Miért kell mindig a legdrágábbat választani?
Ekkor tört el bennem valami.
– Péter! Elég volt! Nem vagyok gyerek! Nem kell minden fillérért elszámolnom neked! – kiabáltam vissza először életünkben.
Lilla sírva fakadt a szobájában. Én pedig ott álltam a nappali közepén, remegve a dühtől és a szégyentől.
Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: hogyan jutottunk idáig? Hol vesztettük el egymást? Vajon Péter tényleg ennyire meg akarja szabni az életemet? Vagy csak fél attól, hogy elveszíti felettem az irányítást?
Másnap reggel csend volt. Péter kerülte a tekintetemet. Lilla szótlanul reggelizett.
A munkahelyemen sem tudtam koncentrálni. A kolléganőm, Eszter odajött hozzám ebédszünetben.
– Minden rendben otthon? Olyan levert vagy mostanában…
– Nem tudom – sóhajtottam. – Néha úgy érzem, mintha már nem is én lennék ebben a házasságban.
Eszter csak bólintott. Láttam rajta, hogy érti.
Aznap este leültem Péterrel beszélgetni.
– Szeretném visszakapni az önállóságomat – mondtam határozottan. – Nem akarok minden kiadásomról beszámolni neked. Ez nem partnerség.
Péter sokáig hallgatott.
– Én csak… féltem attól, hogy elveszítjük az irányítást a pénz felett – mondta végül halkan. – De igazad van. Nem akarom, hogy így érezd magad.
Sokáig beszélgettünk azon az estén. Nem oldódott meg minden varázsütésre. De legalább kimondtuk végre azt, amit hónapok óta cipeltünk magunkban.
Azóta próbálunk új szabályokat kialakítani. Külön számlát nyitottunk mindkettőnknek, és csak a közös kiadásokat kezeljük együtt. Nem könnyű visszaépíteni azt a bizalmat, ami megingott közöttünk. De legalább most már mindketten próbálkozunk.
Néha még mindig elönt a félelem: vajon képesek leszünk-e újra egymásra találni? Vagy ez már örökre nyomot hagy rajtunk?
Ti mit gondoltok: lehet-e egy házasságban újrakezdeni ott, ahol egyszer már elveszett valami fontos? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?