Csendben maradni – Egy hibás döntés ára
– Nem megyek hozzá, anya! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalra csaptam a tenyerem. A porcelán csésze megremegett, anyám szeme összeszűkült. A szomszéd szobában apám csendben kapcsolgatta a tévét, mintha semmit sem hallana.
– Ne beszélj butaságokat, Zsófi! – sziszegte anyám. – Egy ilyen lehetőség csak egyszer adódik az életben. Gábor rendes fiú, jó családból való, saját lakása van Zuglóban! Mit akarsz még?
– De nem szeretem! – suttogtam, és éreztem, hogy a torkomban gombóc nő. – Nem akarok úgy élni, mint te…
Anyám arca megkeményedett. – Én mindent megtettem érted. Ha nem fogadod el az ajánlatot, soha nem bocsátom meg neked. Apád is ezt akarja. És különben is… – elhallgatott, majd halkan hozzátette: – Nincs más választásod.
Azt hittem, csak fenyeget. De amikor Gábor két nap múlva megjelent egy csokor rózsával és egy gyűrűvel, anyám már a hátam mögött szervezte az eljegyzést. A család összegyűlt, mindenki mosolygott, csak én ültem ott dermedten, mint egy idegen. A nagynéném odasúgta: – Ne aggódj, Zsófikám, a szerelem majd megjön.
Nem jött meg. Az esküvő után Gábor lakásába költöztem. Modern panel volt, IKEA bútorokkal és egy üres könyvespolccal. Gábor dolgozott, én pedig próbáltam beilleszkedni az új szerepembe: feleség, háziasszony, leendő anya. Anyósom hetente jött át ellenőrizni a hűtőt és a port a polcokon.
– Még mindig nincs semmi hír? – kérdezte minden alkalommal.
– Még nem… – motyogtam.
– Talán orvoshoz kellene mennetek – mondta egyszer Gábor is vacsora közben. A villájával játszott a tányérján.
– Talán… – feleltem halkan.
A vizsgálatok után kiderült: nekem sosem lehet gyerekem. Az orvos hangja tárgyilagos volt, de amikor kimondta az ítéletet, mintha minden hang elhalt volna körülöttem. Gábor némán ült mellettem az autóban hazafelé. Otthon szó nélkül bement a dolgozószobába és becsukta maga mögött az ajtót.
Anyósom másnap felhívott.
– Zsófia, beszélnünk kellene. Tudod, Gábor családja mindig nagy volt…
– Sajnálom – suttogtam.
– Az kevés lesz – mondta ridegen.
Innentől kezdve minden nap egyre nehezebb lett. Gábor később járt haza, gyakran éreztem rajta idegen parfüm illatát. Egy este megkérdeztem:
– Van valakid?
– Ne kezdjük ezt… – sóhajtott. – Neked is könnyebb lenne, ha nem görcsölnél rá mindenre.
– Szeretsz még egyáltalán?
– Nem tudom – felelte fáradtan.
Próbáltam beszélni anyámmal. Elmondtam neki mindent: hogy boldogtalan vagyok, hogy Gábor elhidegült tőlem, hogy gyereket sem vállalhatok.
– Ne hisztizz! – vágott közbe anyám. – Egy férfi mindig talál magának valakit, ha otthon nincs béke. Tartsd össze a családot! Majd örökbe fogadtok egy gyereket… vagy ki tudja! Csak ne hozz szégyent ránk!
Aztán letette a telefont.
Az évek teltek. Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy árnyék: reggel felkeltem, dolgoztam egy könyvelőirodában a belvárosban, este hazamentem egy üres lakásba. Gábor néha napokig nem jött haza. Anyósom már nem is köszönt a boltban.
Egy este Gábor bejelentette:
– Elköltözöm. Van valakim… Babát várunk.
Nem sírtam. Csak ültem a kanapén és néztem a sötét ablakot.
Másnap reggel anyám állított be hozzám.
– Mit műveltél? – támadt nekem az ajtóban. – Hogy engedhetted el? Most mit mondjak a rokonoknak?
– Anya… én mindent megtettem…
– Nem tettél semmit! Mindig csak magadra gondoltál! Ha hallgattál volna rám…
Felnevettem keserűen.
– Pontosan ezt tettem egész életemben.
Anyám arca eltorzult a dühtől.
– Ha most elválsz tőle, soha többé ne gyere haza!
Becsaptam mögötte az ajtót.
Hetekig csak vegetáltam. A munkahelyemen is észrevették rajtam a változást: csendesebb lettem, gyakran bámultam ki az ablakon órákig. A főnököm egyszer félrehívott:
– Zsófi, minden rendben?
– Nem igazán…
– Ha beszélgetni akarsz…
Csak megráztam a fejem.
Egyik este aztán felhívott apám.
– Anyád beteg lett… talán jó lenne meglátogatnod.
Elmentem hozzájuk vidékre. Anyám az ágyban feküdt, sápadtan és megtörten nézett rám.
– Haragszol rám? – kérdezte halkan.
Leültem mellé és megfogtam a kezét.
– Már nem tudok haragudni… csak fáradt vagyok.
Sokáig ültünk csendben egymás mellett. Végül anyám megszorította a kezem:
– Sajnálom… azt hittem, jót akarok neked…
Hazafelé a vonaton sírtam először igazán sok év után.
Most itt ülök ebben az üres lakásban Budapesten, harmincöt évesen, gyerek nélkül, férj nélkül, család nélkül. Néha azt gondolom: talán mégis lehet újrakezdeni. Talán van élet azon túl is, amit mások elvárnak tőlem.
De vajon hányan élnek még ma is úgy Magyarországon, hogy csendben maradnak – csak mert félnek nemet mondani? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg sosem késő kijavítani egy régi hibát?