Csoda a Szent Imre Kórházban: Amikor a Remény Újraéledt

– Ne hagyj itt, Lili! – zokogtam a Szent Imre Kórház szürke neonfénye alatt, miközben a nővérek sietve tolták el tőlem az inkubátort. A férjem, Gábor, szorosan fogta a kezem, de mindketten éreztük: a világunk egyetlen pillanat alatt omlott össze. Az orvosok arca komor volt, a folyosón csak a lépteik visszhangzottak. Azt mondták, Lili légzése leállt. Hét napos volt. Hét napja voltam anya, és máris attól rettegtem, hogy elveszítem őt.

A családunkban sosem volt szokás imádkozni. Anyám mindig azt mondta: „Az életet magadnak kell megoldanod, kislányom.” De most, amikor minden elveszettnek tűnt, Gábor anyja, Marika néni letérdelt a kórházi padlón, és hangosan imádkozni kezdett. „Istenem, ne vedd el tőlünk ezt a gyermeket!” A könnyei végigfolytak az arcán, és én is mellé térdeltem. A folyosón egyre többen csatlakoztak hozzánk: testvérem, Zsuzsi, még az egyik nővér is keresztet vetett.

Az idő megállt. Csak a szívem dobogását hallottam. Aztán hirtelen kitárult az ajtó, és dr. Tóth – akitől mindig féltem egy kicsit a szigorúsága miatt – kilépett. Az arca sápadt volt, de valami furcsa fény csillant meg a szemében.

– Nem tudom megmagyarázni – mondta halkan –, de a kislányuk újra lélegzik. Mintha… mintha valami visszahozta volna.

Gábor rám nézett. A szemében egyszerre volt hitetlenség és hála. Én csak sírtam. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most álom vagy valóság.

A következő órákban mindenki Lili körül sürgölődött. Az orvosok vizsgálgatták, Marika néni rózsafüzért morzsolgatott az ágya mellett. Én csak ültem ott, és néztem azt a pici arcot, amelyen újra ott volt az élet halvány jele.

A családunkban ezután minden megváltozott. Gábor apja, aki mindig is cinikus volt az egyházzal szemben, most először mondta ki: „Lehet, hogy tényleg van valami odafent.” Anyám viszont csak annyit mondott: „Ne ringassátok magatokat illúziókba. Az orvosok tették a dolgukat.” Ez a mondat éles késként hasított belém.

Otthon sem lett könnyebb. Gábor minden este imádkozott Lili ágya mellett. Én pedig két világ között rekedtem: az anyám racionális világa és Marika néni hite között. Egyik este össze is vesztem anyámmal:

– Anya, miért nem tudsz örülni annak, hogy Lili él?
– Örülök neki! De nem kell mindent csodának nevezni! – vágta rá ingerülten.
– De hát láttad te is! Az orvosok sem értik!
– Az élet néha ilyen. Ne keresd benne a misztikumot.

Ezután napokig nem beszéltünk egymással.

Lili lassan erősödött. Minden apró mozdulata ajándék volt számomra. De bennem egyre nőtt a félelem: mi van, ha újra megtörténik? Mi van, ha legközelebb nem lesz csoda?

Egyik éjjel rémálmom volt: Lili újra nem lélegzett. Felriadtam, izzadtan rohantam be hozzá – de ő békésen aludt. Gábor felébredt a zajra.

– Nem tudok aludni – suttogtam.
– Tudom – mondta halkan. – Én sem.

Aztán egyszer csak Lili rám mosolygott. Olyan tiszta volt az a mosoly, mintha azt mondaná: „Itt vagyok, anya.” Akkor először éreztem azt, hogy talán tényleg kaptunk egy második esélyt.

A családunk még mindig megosztott: van, aki hisz a csodában, van, aki nem. De egy dolog biztos: Lili élete mindannyiunkat megváltoztatott.

Néha elgondolkodom: vajon tényleg léteznek csodák? Vagy csak mi akarjuk hinni, hogy van remény akkor is, amikor már minden elveszettnek tűnik? Vajon ti mit gondoltok erről?