Csoda az ébredésben: Lilla visszatérése a sötétségből

– Lilla, kérlek, hallgass rám! – Apám hangja remegett, ahogy a húros hangszert ölébe vette. A kórházi szoba hideg volt, a neonfény kegyetlenül világított az arcomra. Nem tudtam válaszolni. Nem tudtam semmit tenni. Csak feküdtem ott, húsz hónapja, egy baleset után, amire már nem is emlékeztem.

A nővérek suttogva beszéltek rólam a folyosón: „Szegény Gábor bácsi, minden nap itt ül, mintha tényleg számítana…” Anyám, Ágnes, egyre ritkábban jött be. Azt mondta, nem bírja nézni, ahogy lassan eltűnök. A testvérem, Zsófi, egyszerűen eltűnt az életemből. Csak apám maradt. Ő minden nap leült mellém, elővette a régi gitárját – azt, amin gyerekkoromban tanultam játszani – és játszott. Néha halkan dúdolt is hozzá.

Az orvosok már rég lemondtak rólam. „Gábor úr, el kell fogadnia, hogy Lilla állapota nem fog javulni. Az agyi aktivitás minimális.” De apám csak bólintott, aztán visszament hozzám. „Nem adom fel. Lilla hall engem. Tudom.”

A baleset egy esős novemberi estén történt. Egy barátnőmmel mentünk haza egy születésnapi buliból, amikor egy részeg sofőr áttért a sávunkba. A barátnőm túlélte, én viszont azóta is ebben a sötétben bolyongtam. Néha mintha hallottam volna hangokat – apám hangját, a gitár húrjainak rezgését –, de nem tudtam válaszolni.

Egyik nap azonban valami megváltozott. Apám egy régi dalt kezdett játszani – azt, amit mindig együtt énekeltünk nyaranta a Balatonon: „Tavaszi szél vizet áraszt…” A hangja remegett, de végigénekelte. És akkor… mintha egy villanás futott volna végig rajtam. Egy könnycsepp gördült le az arcomon.

A nővér sikoltva rohant ki: „Mozdult! Lilla mozdult!” Az orvosok berohantak, gépek pittyegtek körülöttem. Apám csak sírt és fogta a kezem.

Az ébredés lassú volt és fájdalmas. Az első szavakat hetekig gyakoroltam a logopédussal. Anyám először csak távolról figyelt – mintha félt volna tőlem vagy attól, hogy újra elveszíthet. Zsófi is visszajött, de már nem voltunk ugyanazok.

A családunk széthullott a húsz hónap alatt. Anyám közben új életet kezdett egy másik férfival; Zsófi elköltözött Pécsre az egyetem miatt. Apám viszont minden nap ott volt velem: segített újra járni tanulni, együtt nevettünk a bénácska vicceimen, és esténként még mindig gitározott nekem.

Az iskolába már nem tudtam visszamenni ugyanúgy. A barátaim közül sokan eltűntek; néhányan próbáltak segíteni, de legtöbben nem tudtak mit kezdeni velem. Az utcán néha felismertek: „Ő az a lány, aki csodával határos módon felébredt…” De én csak élni akartam – nem csoda lenni.

A legnehezebb mégis az volt, amikor anyám egyszer sírva mondta: „Lilla, annyira sajnálom… Nem bírtam tovább nézni, ahogy szenvedsz.” Megértettem őt – de fájt. Zsófi is nehezen nyílt meg újra nekem; haragudott rám is, magára is, amiért nem tudott segíteni.

Azóta eltelt két év. Még mindig járok rehabilitációra, de már dolgozom egy könyvtárban részmunkaidőben. Apám velem él; néha együtt zenélünk otthon esténként. Anyámmal ritkán találkozom – de már nem haragszom rá.

Sokan kérdezik: hogyan lehet túlélni ekkora sötétséget? Nem tudom. Talán csak azért sikerült, mert valaki minden nap hitt bennem – akkor is, amikor én már rég feladtam volna.

Vajon hányan vagyunk még így ebben az országban? Hány család hullik szét egy tragédia miatt? És vajon lehet-e újra egymásra találni ennyi fájdalom után?