„Csúnyácska vagy, kislányom” – Egy anya szavai, amelyek örökre megváltoztatták az életem
– Zsófi, ne haragudj, de nem vagy valami szép kislány – mondta anyám, miközben a kiságyam fölé hajolt. A hangja nem volt gonosz, inkább fáradt és lemondó. Apám csak hallgatott, mintha nem is hallotta volna. Négyéves voltam ekkor, de ez a mondat örökre belém égett. Minden alkalommal, amikor tükörbe néztem, anyám hangját hallottam a fejemben.
Az óvodában mindig a sarokban ültem. A többi gyerek játszott, én pedig csak figyeltem őket. Azt hittem, ha nem vagyok szép, akkor nem is érdemlem meg, hogy barátaim legyenek. Egy nap, amikor hazamentem, anyám éppen a szomszéd nénivel beszélgetett a kerítésnél.
– Olyan kis csúnyácska ez a Zsófi – mondta nevetve. – De hát majd kinövi.
A szomszéd néni csak bólogatott. Én pedig úgy éreztem, mintha valami összetört volna bennem. Apám este próbált vigasztalni.
– Ne hallgass anyádra, kicsim. Te vagy a legszebb lány a világon – mondta halkan.
De az ő szavai sosem voltak olyan erősek, mint anyáméi.
Az iskolában sem volt könnyebb. A lányok összesúgtak mögöttem, amikor elmentem mellettük a folyosón.
– Nézd már, milyen nagy az orra! – suttogta egyszer Dóri.
Hazamentem, és sírva kérdeztem anyámat:
– Anya, tényleg csúnya vagyok?
Ő csak vállat vont.
– Nem mindenki lehet szépségkirálynő. De legalább okos vagy.
Ez sem segített. Az önbizalmam egyre fogyott. Minden reggel féltem iskolába menni. Aztán jött a kamaszkor. Pattanások lepték el az arcomat, a hajam zsírosodott, és még jobban utáltam magam.
Tizenhat évesen egyetlen barátnőm volt: Réka. Ő mindig azt mondta:
– Zsófi, ne törődj velük! A szépség úgyis elmúlik, de a lélek marad.
De én csak nevettem rajta keserűen. Nem hittem el neki.
Aztán egy nap minden megváltozott. Egy új fiú jött az osztályba: Gergő. Magas volt, barna szemű és mindig mosolygott rám. Először azt hittem, csak szánalomból beszél velem. De aztán egy délután megkérdezte:
– Eljössz velem sétálni a Tisza-partra?
Elmentünk. Beszélgettünk órákon át. Gergő azt mondta:
– Szerintem nagyon szép vagy. Nem úgy, ahogy a magazinokban látni a lányokat, hanem igaziból.
Először nem tudtam mit mondani. Hazamentem, és egész este azon gondolkodtam: lehet, hogy tényleg nem vagyok olyan csúnya?
Az évek teltek. Az arcom kisimult, a hajam hosszú és fényes lett. Elkezdtem sportolni, egészségesebben élni. Egyre többen néztek rám az utcán is. De ami igazán számított: lassan elhittem magamról, hogy értékes vagyok.
Anyám azonban sosem változott. Amikor érettségi után hazavittem Gergőt bemutatni, csak ennyit mondott:
– Hát, legalább rendes fiú…
Gergő később azt mondta:
– Ne hagyd, hogy lehúzzon! Te már rég túlnőttél ezen.
De még mindig fájt minden egyes szó.
Az egyetemen már más voltam. Magabiztosabb lettem, barátaim lettek, sőt, egyszer még egy szépségversenyre is beneveztek a kollégáim viccből – és harmadik lettem! Amikor ezt elmeséltem anyámnak telefonon, csak annyit mondott:
– Na látod? Mondtam én, hogy majd kinövöd.
Nem tudtam sírjak vagy nevessek.
Most huszonnyolc éves vagyok. Saját lakásban élek Budapesten, dolgozom egy könyvkiadónál szerkesztőként. Gergő már nincs velem – másfelé sodort minket az élet –, de Réka még mindig a legjobb barátnőm.
Anyámmal ritkán beszélek. Néha felhívom, de sosem kérdezi meg igazán, hogy vagyok. Apám már meghalt pár éve; ő volt az egyetlen, aki mindig hitt bennem.
Sokszor gondolkodom azon: mi lett volna belőlem, ha anyám akkor mást mond? Ha azt mondja: „Gyönyörű vagy!” Vajon könnyebb lett volna felnőni? Vagy pont ezek a sebek tettek azzá, aki ma vagyok?
Most már tudom: a szépség tényleg belülről fakad. De vajon hány gyerek nő fel úgy Magyarországon ma is, hogy sosem hallja otthon: „Szeretlek úgy, ahogy vagy”? Vajon hányan hiszik el magukról azt a hazugságot, amit mások mondanak róluk?
Ti mit gondoltok? Lehet-e valaha teljesen begyógyítani az ilyen gyerekkori sebeket? Vagy örökre velünk maradnak?