Darálthús, döntések és egy anya könnyei – Egy harmincas budapesti férfi útja a felnőtté válásig

– Hozz még egy kiló darált húst, fiam, de ne a zsírosból! – kiáltott utánam anyám, miközben már az ajtóban álltam. A hangja, mint mindig, most is tele volt aggodalommal és utasítással. 35 éves vagyok, de még mindig úgy beszél velem, mintha tizenöt lennék. Az ajtó becsukódott mögöttem, és a hűvös reggeli levegő végre kisöpörte belőlem a lakás fojtogató melegét.

A sarki hentesnél már sor állt. Ismerős arcok: Marika néni a harmadikról, aki mindig panaszkodik a térdére, és Laci bácsi, aki minden alkalommal elmeséli, hogy mennyit drágult a hús. Épp azon gondolkodtam, hogy vajon ma is lesz-e valami új panasza anyámnak, amikor megláttam őt. Camila – vagyis most már Kamilla, ahogy mondta –, a régi osztálytársam állt előttem a pultnál. Ugyanaz a mosoly, ugyanaz a huncut fény a szemében.

– Szia, Gergő! – fordult felém. – Te is anyádnak vásárolsz?

Elpirultam. Honnan tudja? Vagy csak mindenki tudja? Budapest nagy város, de az ilyen dolgok valahogy mindig kiderülnek.

– Igen… – motyogtam. – Nálatok mi újság?

– Hát… – sóhajtott. – Most költöztem vissza Pestre. Válás után. Új életet akarok kezdeni.

A szívem kihagyott egy ütemet. Kamilla mindig is különleges volt számomra, de sosem mertem közeledni hozzá. Most ott állt előttem, sebezhetően és mégis erősen.

A hentes közben rám szólt:

– Na, Gergő, jössz vagy álmodozol?

Gyorsan kértem egy kiló sovány darált húst, majd Kamillával együtt léptünk ki az üzletből.

– Sétáljunk egyet? – kérdezte.

Bólintottam. A Duna-part felé vettük az irányt. Beszélgettünk az elmúlt évekről: ő elmesélte a házasságát, én pedig… nos, én inkább hallgattam. Mit mondhattam volna? Hogy még mindig anyámmal élek? Hogy minden döntésemet ő hozza meg helyettem?

A séta végén megálltunk egy padnál.

– Gergő… – nézett rám komolyan Kamilla. – Mikor kezdesz el élni? Mikor leszel önmagad?

Nem tudtam válaszolni. Csak néztem a Dunát, ahogy a napfény csillogott a vízen.

Hazafelé menet a hús zacskója nehéz volt a kezemben, de a lelkem még nehezebbnek tűnt. Anyám már az ajtóban várt.

– Hol voltál ilyen sokáig? Már azt hittem, valami bajod esett! – csattant fel.

– Csak találkoztam egy régi ismerőssel – feleltem halkan.

– Remélem, nem felejtetted el, hogy ma jönnek a rokonok! Segítened kell! – mondta szinte parancsolóan.

Aznap este Kamilla üzenetet írt: „Jó volt újra látni téged. Ha van kedved beszélgetni, írj.”

Napokig csak bámultam az üzenetet. Anyám minden percemet beosztotta: főzés, takarítás, bevásárlás. Minden este ugyanaz: vacsora közben panaszkodás az egészségről, a szomszédokról, rólam.

Egy este aztán nem bírtam tovább.

– Anya, beszélnünk kell – mondtam vacsora közben.

– Mi bajod van már megint? – kérdezte gyanakodva.

– Szeretnék saját életet élni. Szeretném kipróbálni magam… talán elköltözni.

Anyám arca eltorzult.

– Elhagysz engem? Egyedül hagysz ebben a korban? Hát ezért neveltelek fel?

A könnyei potyogtak. Olyan volt, mintha minden fájdalmát rám zúdítaná: apám halála óta csak én maradtam neki. De én is csak egy életet kaptam.

Aznap éjjel alig aludtam. Kamillának írtam: „Találkozhatunk holnap?”

Másnap délután egy kávézóban ültünk.

– Gergő, te nem vagy boldog – mondta ki Kamilla azt, amit magamnak sem mertem bevallani.

– Félek… félek attól, hogy ha elmegyek otthonról, anyám összetörik. De attól is félek, hogy ha maradok, én török össze.

Kamilla megfogta a kezem.

– Az anyádnak is újra kell tanulnia élni nélküled. És neked is magadért kell élned végre.

Hazamentem és összepakoltam néhány ruhát. Anyám sírt. Életemben először nem tudtam visszafordulni.

Az első hetek nehezek voltak: albérlet keresés, új szokások kialakítása, magányos esték. De Kamilla ott volt mellettem. Anyám eleinte naponta hívott sírva vagy dühösen; aztán ritkábban jelentkezett. Lassan mindketten megtanultuk: lehet egymást szeretni úgy is, hogy nem fojtjuk meg egymást.

Most itt ülök egy budai albérletben, nézem a várost az ablakból és azon gondolkodom: Vajon hányan élnek még úgy Budapesten, mint én éltem? Hányan félnek kimondani: elég volt? Vajon tényleg önző dolog-e végre magunkért dönteni?