Dávid titkos végrendelete: Árulás vagy félreértés?

– Nem hiszem el, hogy ezt tette velem! – ordítottam a nappali közepén, miközben a kezem remegett a papírlap felett. A szívem úgy kalapált, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. A titkos végrendelet ott hevert előttem az asztalon, Dávid kézírásával, amit ezer közül is felismertem volna.

Aznap reggel még azt hittem, hogy a legrosszabb már mögöttem van. Dávid temetése után próbáltam összeszedni magam, hogy valahogy tovább tudjak élni nélküle. De amikor a nővérem, Zsuzsa áthívott egy kávéra, és azt mondta, talált valamit a régi íróasztal fiókjában, még nem sejtettem, hogy az egész életem darabokra hullik.

– Nézd meg, Anna – mondta Zsuzsa halkan. – Nem akartam elhinni, de… ez tényleg Dávid aláírása.

A papíron minden világos volt: Dávid nem csak nekem és a lányunknak, Katának hagyott mindent, hanem egy bizonyos „Réka” nevű nőnek is. Egy lakást a belvárosban, egy jelentős összeget és egy levelet, amit csak ő olvashatott el. Ki az a Réka? Miért nem tudtam róla soha? És miért érzem úgy, hogy minden hazugság volt?

Aznap este nem tudtam aludni. A gondolataim csak kavarogtak: vajon végig becsapott? Vagy csak egy régi barátnő volt? De akkor miért titkolta el előlem? Másnap reggel Katával ültem a konyhában.

– Anya, miért sírsz? – kérdezte halkan.

– Semmi baj, kicsim – hazudtam neki. – Csak hiányzik apád.

De nem csak Dávid hiányzott. Hiányzott az a biztonságérzet is, amit mellette éreztem. Hiányzott az a hit, hogy mindent tudok róla. Most már semmiben sem voltam biztos.

A következő napokban próbáltam utánajárni Rékának. Először azt hittem, talán csak egy rokon vagy régi barát. De amikor felhívtam Dávid régi kollégáját, Gábort, ő csak zavartan hallgatott.

– Anna… nem akarok beleavatkozni… de talán jobb lenne, ha beszélnél Rékával. Tudod… Dávid sokat segített neki az utóbbi években.

– De ki ő? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Ezt nem az én tisztem elmondani.

Aztán végül megtaláltam Rékát. Egy kis virágboltban dolgozott a Bartók Béla úton. Amikor beléptem, azonnal felismertem: fiatalabb volt nálam, de a szemeiben ugyanazt a fájdalmat láttam, amit magamban hordozok.

– Te vagy Anna? – kérdezte halkan.

– Igen. Beszélnünk kell.

Leültünk hátul a raktárban. A kezem remegett, ahogy elővettem a levelet.

– Ezt neked írta Dávid.

Rékának könnyek gyűltek a szemébe. Kinyitotta a borítékot, és olvasni kezdte. Én csak ültem ott némán, és figyeltem minden rezdülését.

– Tudod… – kezdte végül –, Dávid nekem olyan volt, mint egy apa. Az igazi apám sosem törődött velem. Dávid segített kijutni abból a gödörből, amibe kerültem. Soha nem volt köztünk semmi… csak barátság és hála.

Nem tudtam megszólalni. Csak ültem ott bénultan, miközben Réka sírt.

– Sajnálom, hogy ezt titkolta előled – mondta végül. – De azt mondta, nem akarja rád terhelni az én problémáimat is.

Hazafelé menet végig azon gondolkodtam: vajon tényleg vak voltam? Vagy csak annyira bíztam Dávidban, hogy eszembe sem jutott kételkedni? Otthon Zsuzsa várt rám.

– Na? – kérdezte aggódva.

– Nem volt köztük semmi – feleltem halkan. – Csak segített neki… mint egy apa.

Zsuzsa átölelt. – Látod? Dávid jó ember volt. Csak néha nehéz megérteni mások döntéseit.

De bennem még mindig ott motoszkált a kétely: miért nem mondta el nekem? Miért kellett titkolóznia?

Aznap este leültem Kata mellé az ágyra.

– Kicsim… néha az emberek jót akarnak tenni, de félnek attól, hogy megbántanak másokat. Apád is ilyen volt.

Kata rám nézett nagy barna szemeivel. – Akkor most haragszol rá?

Elmosolyodtam könnyes szemmel. – Nem tudok haragudni rá. Csak szeretném megérteni.

Azóta is minden nap eszembe jut Dávid titka. Vajon tényleg jobb volt így? Vagy csak gyáva volt szembenézni velem? És én… vajon képes vagyok megbocsátani neki azért is, amit elhallgatott?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen titkot? Vagy örökre ott marad a szívünkben a kétely?