Döntés a Kereszteződésen: Egy Magyar Föld, Egy Család, Egy Élet Ára

– Eszter, te tényleg azt hiszed, hogy ebből a földből még valaha is meg fogunk élni? – csattant fel bátyám, Gábor hangja a konyhában, miközben anyánk csendben kavargatta a levest. A falusi házban minden rezdülés visszhangzott, mintha maga a múlt is hallgatózott volna.

Nem tudtam válaszolni. A szívem hevesen vert, ahogy az asztalra néztem, ahol apám régi földmérő térképe hevert. Az asztalon ott volt a levél is: egy budapesti cég ajánlata, amely több pénzt ígért, mint amennyit egész életünkben láttunk. A családi földért – a mi földünkért –, ahol gyerekkoromban mezítláb futkostam, ahol apám tanított kapálni, ahol nagyapám sírja is van.

– Gábor, nem csak pénzről van szó – suttogtam végül. – Ez a föld… ez mindenünk.

– Mindenünk? – nevetett fel keserűen. – Nézz már körül! A tető beázik, a traktor húszéves, és anyánk gyógyszereire is alig futja. Mit gondolsz, meddig bírjuk még?

Anyánk ekkor megszólalt, halkan, de határozottan:

– Apátok mindig azt mondta: „A föld nem csak munka, hanem örökség.” Nem tudom, mit tenne most.

A szavak súlya rám nehezedett. Apám halála óta minden döntés rám maradt. Gábor már rég Pesten dolgozott, csak hétvégente jött haza. Én maradtam itt anyával és a földdel – és az emlékekkel.

Aznap este nem aludtam. Az ablakon át néztem a sötét udvart, ahol a diófa alatt még ott volt a hintám. Eszembe jutottak a nyarak, amikor együtt arattunk, a szüret utáni vacsorák, nagyapám meséi Trianonról és arról, hogyan tartotta meg a család ezt a földet minden viharban.

Másnap reggel Gábor már indulni készült vissza Pestre. Az ajtóban megállt:

– Eszter, gondold át. Ez az utolsó esélyünk. Ha most nem adjuk el, lehet, hogy soha többé nem lesz ilyen ajánlat.

Csak bólintottam. Amikor elment, anyám leült mellém.

– Kislányom – mondta –, én már öreg vagyok. Nekem mindegy lenne. De neked… neked itt van az életed.

– De mi van, ha nincs? – törtem ki. – Mi van, ha csak azért ragaszkodom ehhez a földhöz, mert félek változtatni?

Anyám megsimogatta a kezem.

– Az embernek tudnia kell, mikor kell elengedni valamit. De azt is tudnia kell, mikor kell kitartani.

Napokig őrlődtem. A faluban mindenki beszélt róla: „Hallottad? Az Eszterék földjét megvennék!” Volt, aki irigykedett, volt, aki sajnált. A templomban is összesúgtak mögöttem.

Egy este átjött hozzánk Marika néni, apám régi barátja.

– Eszterkém – mondta –, én is kaptam egyszer ilyen ajánlatot. Eladtam. Most már csak egy lakótelepi lakásom van Szolnokon. De minden este álmodom a régi kertemmel.

A szavai belém martak. Vajon én is így járnék?

Végül eljött a nap: találkozó a befektetőkkel a polgármesteri hivatalban. Gábor is hazajött. A tárgyalóban ott ült egy öltönyös férfi – Kovács úr –, aki mosolyogva nyújtotta át az ajánlatot.

– Gondoljanak bele: ebből az összegből új házat vehetnek, utazhatnak… Nem kell többé aggódniuk.

Gábor rám nézett. Anyám is. Minden szem rám szegeződött.

Éreztem apám tekintetét is valahonnan fentről.

Felálltam.

– Köszönjük az ajánlatot – mondtam remegő hangon –, de ez a föld nem eladó.

Csend lett. Gábor dühösen felállt.

– Te tönkreteszed magad! – kiabálta. – És minket is!

Könnyek szöktek a szemembe.

– Lehet… De én nem tudom eladni azt, ami apánk vére és verejtéke volt.

Gábor kiviharzott. Anyám odajött hozzám és átölelt.

Azóta eltelt egy év. Nehéz volt: voltak napok, amikor megbántam a döntést. Volt olyan is, amikor büszke voltam rá. Gáborral hónapokig nem beszéltünk; mostanában kezd újra közeledni. A föld még mindig itt van – és én is itt vagyok.

Néha elgondolkodom: vajon jól döntöttem? Megéri kitartani valami mellett csak azért, mert az múltunk része? Vagy néha el kell engedni ahhoz, hogy új életet kezdhessünk?

Ti mit tennétek az én helyemben? Eladnátok mindent egy új élet reményében vagy inkább maradnátok és őriznétek a gyökereiteket?