„Édesem, Budapesten vagyok, a gyerekek Anyunál. Kérlek, értsd meg és bocsáss meg!” – Egy anya kiégésének története

„Édesem, Budapesten vagyok, a gyerekek Anyunál. Kérlek, értsd meg és bocsáss meg!” – ezt az üzenetet hagytam Zolinak, miközben remegő kézzel dobtam be a telefonomat a táskám mélyére. A Nyugati pályaudvaron álltam, a peronon, ahol a vonatok zaja elnyomta a szívem zakatolását. A tavaszi eső áztatta a kabátomat, de nem érdekelt. Csak azt éreztem: végre szabad vagyok. Vagy legalábbis annak akarom hinni magam.

Az utolsó csepp a pohárban tegnap este volt. Amikor Zoli megint csak annyit mondott vacsora után: „Miért hideg a leves?” Ahelyett, hogy megköszönte volna, hogy egész nap a gyerekekkel voltam, főztem, mostam, takarítottam, csak kritizált. Az ötéves Lili sírt, mert nem találta a kedvenc plüssét, a nyolcéves Marci pedig hisztizett a matekházi miatt. Én pedig csak álltam ott a konyhában, a mosatlan edények között, és úgy éreztem, mintha mindenki csak elvenne belőlem egy darabot.

Anyám hangja csengett a fejemben: „Régen mi mindent kibírtunk, lányom! Neked is menni fog.” De én már nem bírtam tovább. Nem akartam többé csak „anya” lenni, akinek nincs saját élete. Nem akartam minden reggel ugyanazt a robotot végigcsinálni: kelni hajnalban, reggelit csinálni, gyerekeket öltöztetni, iskolába vinni, dolgozni menni (mert persze részmunkaidőben dolgoztam egy könyvelőirodában), majd délután újra mindent elölről.

Aznap este, amikor mindenki elaludt, leültem az ágy szélére és zokogtam. Aztán hirtelen felálltam, összepakoltam egy táskát – csak annyit vittem magammal, amennyi egy hétre elég. Felhívtam Anyut: „Anyu, kérlek… vigyáznál holnap a gyerekekre? Muszáj elmennem.” Anyu csak annyit mondott: „Gyere haza, lányom.”

De nem hozzá mentem haza. Hanem Budapestre. Egy régi barátnőm, Ági lakásában húztam meg magam a XIII. kerületben. Ági már régóta mondogatta: „Te is megérdemled az életet! Nem csak anyának vagy feleségnek születtél.” Most végre igazat adtam neki.

Az első reggel furcsa volt. Nem kellett korán kelnem. Nem szólt senki hozzám. Csak ültem az ablakban és néztem az utcát: emberek siettek munkába, fiatalok nevetgéltek egy kávézó teraszán. Vajon én is lehetnék még ilyen gondtalan? Vagy már örökre elveszítettem önmagam?

Ági este hazajött munkából és leült mellém a kanapéra.
– Na? Hogy érzed magad?
– Üres vagyok – vallottam be halkan.
– Ez normális – mosolygott Ági. – Most először gondolj csak magadra! Mit szeretnél csinálni?
Nem tudtam válaszolni. Annyi éve csak másokért éltem, hogy már azt sem tudtam, ki vagyok.

Közben Zoli hívogatott. Először dühösen üzent: „Ez most komoly? Hogy tehetted ezt velünk?” Aztán könyörgött: „Gyere haza! A gyerekeknek szükségük van rád!” De én nem vettem fel.

Anyu is írt: „Nem haragszom rád. Pihenj csak! De ne feledd: a családod vár.”

A napok teltek. Ági elvitt egy kiállításra a Nemzeti Galériába. Rég nem éreztem magam ilyen szabadnak – mintha újra húszéves lennék. Este sétáltunk a Margitszigeten; néztem a Dunát és azon gondolkodtam: vajon tényleg vissza akarok menni abba az életbe?

Egyik este Ági barátai is átjöttek. Ott volt Péter is – egyedülálló apa, aki szintén túl van egy váláson.
– Tudod – mondta nekem –, néha muszáj kilépni abból, ami felemészt. Különben belehalunk lassan.
– De mi lesz a gyerekeimmel? – kérdeztem sírva.
– Az anyaság nem azt jelenti, hogy fel kell áldoznod magad – felelte Péter halkan.

Ekkor döbbentem rá: egész életemben azt tanultam, hogy egy anya mindent kibír. De mi van akkor, ha én már nem bírom?

Egy hét után Zoli eljött Budapestre. Ági lakásán várt rám.
– Kérlek – mondta –, beszéljünk végre!
Leültünk egymással szemben.
– Miért mentél el? – kérdezte megtörten.
– Mert már nem bírtam tovább – suttogtam könnyeimmel küszködve. – Úgy éreztem, elveszítettem önmagam.
– Miért nem szóltál?
– Próbáltam… de sosem hallgattál meg igazán.
Csend lett köztünk.
– Sajnálom – mondta végül Zoli. – Segíteni akarok… csak mondd meg hogyan.

Nem tudtam rögtön választ adni neki. Csak annyit mondtam:
– Először nekem kell rájönnöm, mire van szükségem.

Most itt ülök Ági ablakában és nézem az esti fényeket Budapesten. Vajon képes leszek újra megtalálni önmagam? Vagy örökre csak valaki más árnyéka maradok?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet bírni csendben? Vajon tényleg önzés néha csak magunkra gondolni?