Egy álom súlya: Amikor a valóság összetör
– Nem bírom tovább, Gábor! – kiáltottam rá a férjemre, miközben a kiságy mellett álltam, és a fiam, Marci újra sírt. A hangom remegett, a szemem égett a kialvatlanságtól. Gábor csak állt az ajtóban, kezében egy bögre kávéval, és nézett rám – egyszerre aggódva és tehetetlenül.
– Próbálok segíteni, Eszter – mondta halkan. – De te mindig elutasítasz.
– Mert nem érted! – zokogtam fel. – Nem érted, milyen érzés egész nap egyedül lenni vele. Mindenki azt mondta, hogy az anyaság csodálatos lesz. De én… én csak félek. Félek, hogy rossz anya vagyok.
A falak összenyomtak. A lakásunk a XIII. kerületben régen otthonosnak tűnt, most viszont börtön lett. Az anyám naponta hívott, hogy mikor viszem már át Marcit, mert szerinte nem vagyok elég tapasztalt. Az anyósom pedig minden látogatáskor megjegyezte: „Bezzeg az én időmben három gyereket neveltem fel segítség nélkül.”
Az éjszakák voltak a legrosszabbak. Marci óránként sírt fel, én pedig minden alkalommal egyre mélyebbre süllyedtem a kétségbeesésben. Gábor próbált mellettem állni, de ő is fáradt volt – a munkahelyén leépítések voltak, és rettegett, hogy elveszíti az állását.
Egyik este, amikor Marci végre elaludt, leültem Gábor mellé a kanapéra.
– Szerinted… baj van velem? – kérdeztem halkan.
– Nem veled van baj – felelte. – Csak túl nagy rajtad a nyomás. De együtt megoldjuk.
De nem oldottuk meg. Egyre többet veszekedtünk. Egyre gyakrabban gondoltam arra, hogy elmegyek otthonról – csak egy napra, csak hogy újra önmagam lehessek. De aztán megláttam Marcit aludni, és bűntudat öntött el.
A barátnőim közül mindenki boldog babafotókat posztolt a Facebookon. Én viszont szégyelltem magam: miért nem érzem azt a mindent elsöprő boldogságot? Miért érzem magam csapdában?
Egy nap anyám váratlanul beállított hozzánk.
– Eszterkém, látom rajtad, hogy szenvedsz – mondta szokatlan gyengédséggel. – Tudod, nekem sem volt könnyű veled. Volt idő, amikor azt hittem, sosem foglak szeretni igazán…
Ez úgy mellbe vágott, hogy levegőt sem kaptam.
– Anya… ezt miért mondod?
– Mert tudnod kell: nem vagy egyedül ezekkel az érzésekkel. Csak erről senki nem beszél.
A könnyeim potyogtak. Először éreztem azt, hogy talán nem vagyok szörnyeteg.
De Gáborral közben egyre távolabb kerültünk egymástól. Egy este későn jött haza; éreztem rajta az idegen parfüm illatát.
– Hol voltál? – kérdeztem gyanakodva.
– Csak bent maradtam dolgozni – felelte gyorsan.
Hazudott. Tudtam. De nem volt erőm veszekedni.
A következő hetekben minden reggel úgy ébredtem, mintha egy idegen életét élném. A tükörbe nézve nem ismertem fel magam: karikás szemek, fáradt tekintet.
Egy délután Marci lázas lett. Pánikba estem; Gábor nem vette fel a telefont. Egyedül rohantam vele az ügyeletre. A váróban egy idős nő mellém ült.
– Első gyerek? – kérdezte mosolyogva.
– Igen – suttogtam.
– Ne aggódjon annyit. Az anyaság nem mindig boldogság. Néha csak túlélés.
Ez a mondat valahogy megnyugtatott.
Marci végül csak egy kis náthát kapott el. De én akkor döntöttem el: segítséget kérek. Felhívtam egy pszichológust, és elkezdtem beszélni arról, amit addig szégyelltem kimondani: hogy néha úgy érzem, menekülnék az anyaság elől.
Gáborral is leültünk beszélgetni. Kiderült: ő is szenvedett attól, hogy nem tudott segíteni nekem úgy, ahogy szeretett volna. Megígértük egymásnak: együtt próbáljuk újra felépíteni azt az életet, amiről álmodtunk.
De már sosem lettünk ugyanazok az emberek. Az anyaság álma helyett a valóságot kaptam: fájdalmat, félelmet és rengeteg bizonytalanságot. De megtanultam valamit: nem kell tökéletesnek lenni ahhoz, hogy jó anya legyek.
Vajon hányan érezzük még így magunkat csendben? Miért nem beszélünk többet arról, milyen nehéz lehet szülőnek lenni? Várom a gondolataitokat…