Egy anya utolsó kívánsága: Egy fiú ígérete a könnyek között

– Marci, gyere közelebb, kérlek… – Anyám hangja alig hallható, mégis minden szava úgy vág belém, mintha pengével karcolná a lelkem. A kórházi szoba fehérsége vakító, a falak ridegek, és a fertőtlenítő szaga mindent áthat. A nővér épp most igazította meg a takarót anyám lábánál, de én csak a szemébe tudok nézni, abba a szelíd, fáradt tekintetbe, amelyben egyszerre van ott a szeretet és a búcsú.

– Itt vagyok, anya – suttogom, és próbálom visszatartani a könnyeimet. Tizenhét éves vagyok, de most úgy érzem magam, mint egy elveszett kisfiú. A testvéreim – Zsófi és Bence – otthon várnak rám, de én nem tudom, hogyan mondjam majd el nekik, hogy anyánk már nem sokáig lesz velünk.

– Marci… – Anyám keze remegve fonódik az enyémre. – Ígérd meg nekem… hogy vigyázol Zsófira és Bencére. Hogy nem hagyod, hogy széthulljon a család…

A szívem összeszorul. Apánk két éve elment – egy másik nő miatt hagyott itt minket, azóta csak néha küld pénzt, de sosem jön el. Azóta anyám tartotta össze a családot. Most rajtam a sor.

– Megígérem, anya – mondom ki végül, és érzem, ahogy a könnyek végiggördülnek az arcomon. – Mindent megteszek értük.

Anyám halványan elmosolyodik. – Tudom… erős vagy…

Aznap este hazamegyek. A panelház folyosója sötét és hideg. Zsófi a konyhában ül, tanulna, de csak bámul maga elé. Bence a szobájában játszik a régi LEGO-kockákkal. Leülök Zsófi mellé.

– Mi van anyával? – kérdezi halkan.

– Nem sokára… elmegy – mondom ki nehezen. Zsófi sírni kezd, én pedig átölelem. Bence is kijön, ő még csak tíz éves. Nem érti igazán, mi történik.

A következő hetekben minden napomat azzal töltöm, hogy iskolába járok, tanulok, főzök a testvéreimnek, és esténként bemegyek anyához a kórházba. Egyre gyengébb. Egyik este már nem is ébred fel.

A temetésen ott állunk hárman egymás mellett. Apánk is megjelenik, de csak hátul áll meg, nem jön oda hozzánk. A rokonok sajnálkozva néznek ránk, de senki sem ajánlja fel, hogy magához venne minket. A gyámhatóság embere odalép hozzám.

– Marcell, te vagy a legidősebb. Ha vállalod a felelősséget, együtt maradhattok – mondja komolyan.

Nem gondolkodom sokat. – Vállalom.

Az életünk innentől teljesen megváltozik. Reggelente korábban kelek, hogy reggelit készítsek Zsófinak és Bencének. Az iskolában próbálok figyelni, de néha annyira fáradt vagyok, hogy majdnem elalszom az órán. A tanárok tudják mi történt; néhányan segítenek is: Tóth tanár úr például gyakran ad nekünk ebédet az iskolai menzán.

De nem mindenki ilyen megértő. Egy nap az osztálytársam, Gergő odaszól:

– Na mi van Marci? Most te vagy az anyuka otthon?

A többiek nevetnek. Dühös leszek.

– Legalább én nem hagyom cserben a családom! – vágom vissza.

Otthon Zsófi egyre zárkózottabb lesz. Egy este hallom, ahogy sír a szobájában. Bence is egyre többet panaszkodik fejfájásra.

Egyik este leülök velük.

– Tudom, hogy nehéz… Nekem is az… De együtt kell maradnunk. Anya ezt akarta…

Zsófi rám néz könnyes szemmel.

– Félek Marci… Mi lesz velünk?

Nem tudom mit mondjak. Csak annyit tudok: nem adhatom fel.

Az idő múlik. Néha úgy érzem, összeroppanok a teher alatt. Egy este apánk felhív.

– Marcell… gondolkodtam rajta… talán hozzám kéne költöznötök.

Felmegy bennem a pumpa.

– Most? Amikor már mindent elvesztettünk? Hol voltál eddig?

Csend van a vonalban.

– Sajnálom… – mondja végül halkan.

Leteszem a telefont. Nem tudok megbocsátani neki.

Aztán egy nap Zsófi eltűnik az iskolából. Kétségbeesetten keresem mindenhol. Végül megtalálom a Duna-parton ülve.

– Nem bírom tovább Marci… – suttogja.

Leülök mellé és átölelem.

– Én sem bírom mindig… De anya azt akarta, hogy együtt maradjunk… Kérlek… ne hagyj itt minket…

Sokáig ülünk ott csendben. Végül hazamegyünk együtt.

Az évek múlnak. Nehéz volt minden nap, de valahogy mindig sikerült továbbmenni. Zsófi leérettségizett, Bence is jól tanul. Én dolgozni kezdtem iskola mellett, hogy eltartsam őket.

Most itt ülök anyám sírjánál egy csokor virággal.

– Anya… betartottam az ígéretemet… De néha még most is félek: vajon elég voltam nekik? Vajon tényleg sikerült összetartanom a családot?

Ti mit gondoltok? Lehet egy gyerekből igazi szülő? Meg lehet bocsátani annak, aki egyszer cserben hagyott minket?