Egy babaváró, ami mindent megváltoztatott – Az igazság pillanata
– Eszter, gyere már ki végre! – kiáltott be Zsófi a fürdőszobaajtón keresztül, miközben én remegő kézzel próbáltam rendbe szedni magam a tükör előtt. A hasam már szépen gömbölyödött, a szemem alatt sötét karikák húzódtak, és valahogy minden porcikámban éreztem: ma valami történni fog.
– Egy perc! – szóltam vissza, de a hangom elcsuklott. Gábor reggel furcsán viselkedett. Nem adott puszit, csak biccentett, és azt mondta, későn jön haza. Azt hittem, csak a munka miatt ideges, de most, ahogy a tükörbe néztem, valami mélyebb nyugtalanságot éreztem.
A nappaliban már ott volt mindenki: anyukám, Zsófi, a régi gimnáziumi barátnőim, sőt még a szomszéd Marika néni is. Mindenki mosolygott, lufik lógtak a mennyezetről, és az asztalon házi pogácsa illatozott. De én csak Gábort kerestem a szememmel – hiába.
– Na, végre! – Zsófi odaugrott hozzám, átölelt, majd halkan a fülembe súgta: – Ma csak rólad szól minden. Próbáld meg élvezni!
Leültem a díszes székbe, és elkezdődött az ajándékozás. Mindenki nevetett, viccelődött, de én egyre feszültebb lettem. Aztán egyszer csak becsöngettek. Zsófi felpattant.
– Ez biztos a futár! – mondta vidáman.
De amikor kinyitotta az ajtót, egy fiatal nő állt ott. Sötét haja volt, karján egy kisfiúval.
– Jó napot… Esztert keresem – mondta halkan.
A szoba elnémult. Felálltam.
– Én vagyok… – válaszoltam bizonytalanul.
A nő közelebb lépett. – Bocsánat, hogy csak így betoppanok… Én Judit vagyok. És… azt hiszem… van valami, amit tudnia kell Gáborról.
A levegő megfagyott. Anyám felállt mellőlem.
– Mi folyik itt? – kérdezte élesen.
Judit remegő kézzel elővett egy borítékot. – Ez… ez Gábor fia. Már három éve nem láttuk őt. Azt mondta, új életet kezd…
A szívem kihagyott egy ütemet. A kisfiú rám nézett nagy barna szemekkel. Hirtelen minden értelmet nyert: Gábor titkos telefonjai, az esti eltűnései…
– Ez valami félreértés – suttogtam.
Judit megrázta a fejét. – Nem az. Sajnálom. De tudnia kell az igazat.
A barátnőim döbbenten néztek rám. Zsófi odalépett hozzám és megszorította a kezem.
– Eszter… mit akarsz csinálni?
Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott, miközben Judit elmondta: Gábor két éve kettős életet él. Hétvégente „vidéki munkára” hivatkozva hozzájuk ment vissza. A kisfiú az ő gyereke.
Anyám sírni kezdett. Marika néni csak annyit mondott: – Ilyet még nem láttam!
A babaváró buli pillanatok alatt rémálommá változott. Zsófi próbált menteni a helyzeten: – Talán beszéljünk négyszemközt…
De Judit nem akart maradni. Csak letette a borítékot az asztalra és elment.
A többiek lassan elszivárogtak. Anyám átölelt: – Kislányom… hogy tehette ezt veled?
Éjszaka Gábor hazajött. Csendben ült le velem szemben.
– Tudom… mindent tudok – mondtam neki sírva.
Ő csak lehajtotta a fejét. – Sajnálom… Nem akartalak bántani… Féltem mindent elveszíteni.
– Már mindent elveszítettél – válaszoltam keserűen.
Aznap este eldőlt: elválok tőle. Nem tudtam volna együtt élni egy ilyen hazugsággal.
Azóta eltelt három év. Egyedül nevelem a kislányomat, Emesét. Zsófi végig mellettem állt. Néha még most is eszembe jut: vajon miért nem vettem észre előbb? Miért hittem el mindent vakon?
De talán nem is ez a fontos. Hanem az, hogy megtanultam: bármilyen mélyre zuhanunk is, mindig van kiút.
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy tényleg csak az újrakezdés segít?