Egy balatoni nyaralás, ami mindent megváltoztatott – avagy hogyan lett a családi álomnyaralásból rémálom anyósom miatt

– Nem hiszem el, hogy ezt csinálod velem, Márk! – kiáltottam a fürdőszoba ajtaján keresztül, miközben a bőröndöket próbáltam becipzárazni. A kislányunk, Lari, a szoba sarkában ült, és csendben nézte, ahogy idegesen dobálom a naptejet és a fürdőruhát a táskába. Márk csak sóhajtott, és halkan válaszolt:

– Tudod jól, hogy nem mondhatok nemet anyámnak. Ha már itt van…

A szívem összeszorult. Hetek óta terveztem ezt a balatoni nyaralást. Minden részletet átgondoltam: hol fogunk enni lángost, melyik strandon lesz a legkevesebb tömeg, hova viszem Larit fagyizni. Ez lett volna az első igazi közös nyaralásunk hármasban. De most, hogy Ilona néni – Márk anyja – beállított hozzánk egy nagy táskával és azzal a tipikus, mindentudó mosolyával, minden tervem darabokra hullott.

– Sziasztok, drágáim! – harsogta már az ajtóban. – Gondoltam, megleplek benneteket! Olyan régen voltam már veletek nyaralni…

Azt hittem, rosszul hallok. Még csak nem is szólt előre! Csak úgy megjelent, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Márk persze rögtön átölelte, Lari pedig örömmel szaladt hozzá. Én csak álltam ott bénultan, és próbáltam elrejteni a csalódottságomat.

Az első nap még bírtam. Próbáltam mosolyogni, amikor Ilona néni mindenbe beleszólt: „Ne így kend be Larit naptejjel, Éva! Majd én megmutatom!” vagy „Márkám, ne felejtsd el, hogy gyerekkorodban mennyire szeretted a túrós palacsintát – miért nem csinálsz most is olyat?”

De ahogy teltek a napok, egyre nehezebb lett. A reggeli kávé mellett Ilona néni máris panaszkodott: „Ez a szállás túl közel van az úthoz… Én jobban szerettem volna egy csendesebb helyet.” Ebédnél kritizálta a főztömet: „Éva, tudod, hogy Márk nem szereti az ilyen fűszeres ételeket.” Este pedig, amikor végre leültem volna egy pohár borral a teraszra, mellém ült és elkezdte sorolni, mennyire nehéz volt neki felnevelni Márkot egyedül.

Egyik este aztán betelt a pohár. Lari sírva jött oda hozzám:

– Anya, miért veszekszel mindig nagymamával?

A szívem megszakadt. Nem akartam, hogy Lari ezt lássa vagy érezze. De egyszerűen nem bírtam tovább. Aznap este Márkkal is összevesztünk.

– Miért nem állsz ki mellettem egyszer sem? – kérdeztem tőle könnyes szemmel.
– Éva, kérlek… Anyám csak jót akar. Ne csinálj ebből ekkora ügyet!
– Neked könnyű! Te sosem érzed magad háttérbe szorítva!

Aznap éjjel alig aludtam. Hallottam, ahogy Ilona néni halkan beszélget Márkkal a konyhában. Arról panaszkodott neki, hogy én nem vagyok elég jó anya és feleség. Hogy túl önző vagyok. Hogy nem értem meg őt.

Másnap reggel úgy döntöttem: elmegyek sétálni egyedül. A Balaton partján ültem le egy padra, néztem a vizet és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Vajon tényleg én vagyok az önző? Tényleg rossz anya vagyok csak azért, mert szeretnék egy kis időt hármasban tölteni? Miért érzem mindig azt, hogy nekem kell alkalmazkodnom mindenkihez?

Ahogy ott ültem, odajött hozzám egy idős hölgy.

– Jól vagy, kedvesem? – kérdezte kedvesen.
– Nem igazán – vallottam be őszintén.
– Tudja – mondta –, nekem is volt ilyen anyósom. Mindig mindent jobban tudott. De egyszer rájöttem: ha mindig csak másoknak akarok megfelelni, sosem leszek boldog.

Hazamentem. Aznap este leültem Márkkal beszélgetni.

– Szeretlek téged is, Larit is… de nem bírom tovább ezt így. Ha nem tudsz kiállni mellettem, ha mindig csak anyád lesz az első… akkor nem tudom, hogyan tovább.

Márk először csak hallgatott. Aztán halkan megszólalt:

– Igazad van. Nem vettem észre, mennyire fáj ez neked.

Ilona néni másnap reggel összepakolt és hazament. Nem szólt semmit hozzám búcsúzóul – csak egy szúrós pillantást vetett rám.

A nyaralás hátralévő részét végre hármasban töltöttük. De valami megváltozott bennem. Rájöttem: ha nem tanulok meg kiállni magamért és a saját családomért, mindig csak mások elvárásai szerint fogok élni.

Most itt ülök otthon, nézem Larit játszani a kertben és azon gondolkodom: vajon hány magyar nő él még úgy nap mint nap, hogy mindig csak alkalmazkodik? Mikor jön el az a pillanat, amikor végre magunkat tesszük az első helyre?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet háttérbe szorítani magunkat mások kedvéért?