Egy budapesti park padján: Hogyan változtatta meg a sakk az életemet és a családom sorsát

– Menj innen, Gergő! – ordította apám, miközben az üres borosüveget a falhoz vágta. Az üveg csörömpölése még most is visszhangzik a fejemben. Aznap este már nem volt visszaút: kabát nélkül, egy szakadt pulóverben menekültem ki a lakásból, és a közeli park padján húztam meg magam. Október volt, a Duna felől fújt a szél, és minden egyes lélegzetvétel fájt.

Akkoriban tizenhat éves voltam, és úgy éreztem, mindenki elhagyott. Anyám hónapokkal korábban költözött el, öcsém pedig nagynénémhez került vidékre. Apám egyre többet ivott, és minden haragját rajtam töltötte ki. Az iskolából is kimaradtam, mert szégyelltem bemenni koszos ruhában, éhesen.

A parkban töltött első éjszaka után azt hittem, megfagyok. Hajnalban egy idős férfi ült le mellém. – Fázol? – kérdezte rekedten. Bólintottam. – Gyere, mutatok valamit – mondta, és elővett egy kopott sakktáblát. – A sakkban mindig van új esélyed. Minden lépés számít.

Így ismertem meg Lajost, aki szintén hajléktalan volt, de mindig talált valami értelmet a napjaiban. Minden reggel együtt játszottunk, ő tanított meg gondolkodni, előre tervezni. – Az élet is olyan, mint a sakk – mondogatta –, ha csak sodródsz, elveszíted a játszmát.

A parkban hamar kialakult egy kis közösség: ott volt Marika néni, aki minden este hozott egy termosz teát; Zoli, aki régen tanár volt; és persze Lajos. Mindannyian valahonnan kiestünk, de egymásban kapaszkodtunk. A sakkpartik lettek a nap fénypontjai. Egy idő után már nemcsak Lajossal játszottam: járókelők is megálltak néha, beszálltak egy-egy játszmára.

Egyik délután egy fiatal nő állt meg mellettünk. – Szia! Te vagy az a fiú, akit mindig itt látok sakkozni? – kérdezte mosolyogva. – Igen – feleltem zavartan. – Szeretnél indulni egy ifjúsági sakkversenyen? A kerületi művelődési házban lesz jövő héten.

Nem hittem el, hogy engem hívnak. De Lajos bátorított: – Menj el! Mutasd meg nekik! Kölcsönadta az egyetlen rendes ingét is.

A versenyen remegő kézzel ültem le az első táblához. Az ellenfelem egy jól öltözött fiú volt, akinek az anyja végig ott állt mögötte. Az első partit elvesztettem, de aztán valami átkattant bennem: eszembe jutottak Lajos szavai, és elkezdtem előre gondolkodni. Végül harmadik lettem.

A díjátadón odajött hozzám egy férfi: – Gergő vagy? Szeretném, ha csatlakoznál az ifjúsági sakk-klubhoz. Segítünk ruhával, étellel is.

Ez volt az első alkalom hónapok óta, hogy valaki segíteni akart. A klubban új barátokat szereztem: ott volt Ádám, aki mindig viccelődött; Kata, aki csendes volt, de zseniálisan játszott; és Zsófi, aki később több lett számomra barátnál.

Ahogy teltek a hónapok, egyre jobban ment a játék – és az élet is. A klub segített lakhatást találni egy ifjúsági otthonban. Ismét járni kezdtem iskolába is. De a múlt nem engedett el könnyen.

Egy este váratlanul apám állt az otthon kapujában. Részeg volt és dühös: – Mit képzelsz magadról? Hogy te most valaki vagy? Haza kell jönnöd! – kiabálta.

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott némán, miközben bennem kavargott minden harag és félelem. Végül az egyik nevelő közbelépett: – Most már Gergő dönt arról, hol akar élni.

Aznap éjjel alig aludtam. Vajon helyes döntés volt-e elszakadni a családomtól? Mi lesz apámmal? És mi lesz velem?

A következő hetekben apám többször próbált elérni. Egyszer bejött az iskolába is, botrányt csinált. Az igazgató behívatott: – Gergő, tudjuk, hogy nehéz helyzetben vagy. De tehetséges vagy és van jövőd. Ne hagyd abba!

A sakk lett a menekülésem és a kapaszkodóm. Egyre több versenyen indultam, sőt egyszer még országos döntőbe is bejutottam. Zsófi végig mellettem állt: – Nem vagy egyedül! – mondta mindig.

Közben próbáltam kapcsolatot tartani öcsémmel is; leveleztünk, néha találkoztunk a nagynéninél. Anyám egyszer írt nekem: „Bocsáss meg!” De nem tudtam mit válaszolni.

Egy év telt el így. Egy nap váratlanul hírt kaptam: apám kórházba került májproblémákkal. Elmentem hozzá. Sovány volt és megtört.

– Fiam… sajnálom… – suttogta.

Nem tudtam sírjak-e vagy haragudjak rá. Csak ültem mellette és fogtam a kezét.

Most itt ülök ugyanazon a parkpadon, ahol minden elkezdődött. Már nem fázom; van hol laknom, vannak barátaim és céljaim. De néha még mindig érzem azt az űrt belül.

Vajon tényleg elég egyetlen szenvedély ahhoz, hogy mindent megváltoztassunk? Vagy csak szerencsém volt? Ti mit gondoltok erről?