Egy családi nyaralás, ami mindent megváltoztatott – A balatoni vihar árnyékában

– Miért kell mindig mindent jobban tudnod, Zsuzsa? – csattant fel Éva hangja a sátor ponyvája alatt, miközben a Balaton felől egyre sötétebb felhők gyülekeztek. A gyerekek, Bence és Lili, döbbenten néztek ránk, kezükben félig megevett lángos. Aznap este, amikor elindultunk a kempingbe, még minden olyan idillinek tűnt. Azt hittem, végre lesz egy közös nyaralásunk, ahol újra közelebb kerülhetünk egymáshoz.

De már az első napon éreztem, hogy valami nincs rendben. Éva, a húgom, folyton kritizált: miért így pakolom a sátrat, miért nem engedem a gyerekeket tovább fent maradni, miért nem főzök rendes vacsorát. Próbáltam elengedni a megjegyzéseit, de minden szava úgy mart belém, mint a sós víz a lehorzsolt térdembe.

A második este, amikor a naplementét néztük a parton, Lili odasúgta nekem: – Anya, miért veszekszel mindig Évával? – Nem tudtam mit mondani. Talán mert sosem voltunk igazán jó testvérek. Mindig versengtünk: ki kap jobb jegyet, kié a nagyobb szoba, kihez ragaszkodnak jobban a szüleink. Most, felnőttként is ugyanazokat a harcokat vívtuk, csak már nem játékbabákon vagy iskolai dolgozatokon múlt minden.

A harmadik napon jött a vihar. A rádióban bemondták, hogy zivatar várható, de Éva legyintett: – Ugyan már, ez csak egy kis nyári zápor lesz! – Én viszont aggódtam. Gyorsan összeszedtem a gyerekek ruháit, próbáltam mindent biztonságba helyezni. Éva eközben a parton maradt, Bencével kagylót gyűjtött. Amikor az első villám belecsapott egy közeli fába, Lili sikítva rohant hozzám.

– Hol van Bence? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Anyával! – felelte Lili remegő hangon.

A vihar percek alatt elszabadult. A szél feltépte a sátrunkat, az eső úgy ömlött ránk, mintha dézsából öntenék. Futottam a partra, ahol Éva és Bence egy fa alatt kuporogtak. – Gyertek! – kiabáltam. – Megőrültél? Itt életveszélyes maradni!

Éva rám nézett dühösen: – Ne parancsolgass nekem! Tudom, mit csinálok!

De Bence már sírt. Odarohantam hozzájuk, megragadtam a kezét és húztam magammal vissza a kempingbe. Éva csak akkor indult utánunk, amikor egy újabb villám csapott le tőlünk pár méterre.

Az éjszakát egy közeli panzióban töltöttük. A gyerekek összebújva aludtak el az ágyon, de Éva és én egész éjjel némán ültünk egymással szemben. A vihar után valahogy minden kimondatlan feszültség ott vibrált közöttünk.

Reggel Éva megtörten nézett rám:
– Sajnálom… Talán tényleg túl makacs voltam.
– Én is hibáztam – suttogtam. – Mindig azt hittem, nekem kell mindent kézben tartanom.

De hiába mondtuk ki ezeket a szavakat, valami végleg megváltozott bennünk. A gyerekek másnap már nevetve játszottak újra együtt a parton, mintha semmi sem történt volna. Mi viszont csak csendben figyeltük őket.

Hazafelé menet Éva azt mondta:
– Szerinted lehet még olyan köztünk minden, mint régen?
– Nem tudom – feleltem őszintén. – De talán nem is kell ugyanolyannak lennie. Csak jobb legyen annál, ami most van.

Azóta is sokszor eszembe jut az a balatoni viharos éjszaka. Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani egymásnak? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?

Ti mit gondoltok? Lehet újrakezdeni egy testvéri kapcsolatot ennyi év után? Vagy vannak határok, amiket már nem lehet átlépni?