Egy éjszakai hívás anyósomtól: Hogyan kerültem a kisbabámmal a rendőrségre?

– Nem megyek vissza oda, Gábor! – suttogtam remegő hangon a fürdőszoba hideg csempéjén ülve, miközben a karomban ringattam a síró kislányomat, Emesét. Az ajtó túloldalán anyósom, Ilona hangja visszhangzott: – Zsófi, ne hisztizz már! Mindenki csak jól akarja érezni magát!

Aznap este Ilona születésnapját ünnepeltük. Gábor, a férjem, ragaszkodott hozzá, hogy ott legyünk. – Anyám hetven lett, Zsófi, nem hiányozhatunk! – mondta reggel, miközben Emese már akkor is nyűgös volt. Tudtam, hogy ezek a családi összejövetelek mindig ugyanúgy végződnek: túl sok pálinka, kiabálás, régi sérelmek felemlegetése. De Gábor könyörgő tekintete miatt végül beadtam a derekam.

A lakótelepi lakásban már délután ötkor erős volt a füstszag és a hangzavar. Ilona pirosra festett körmeivel szorongatta a borospoharat, és mindenkit kényszeresen kínált: – Egyél még egy szelet tortát! Igyál még egyet!

Emese egyre csak sírt. Próbáltam elvonulni vele a hálószobába, de Ilona utánam jött: – Miért nem tudod megnyugtatni? Régen mi három gyereket neveltünk fel ilyen lakásban! – csattant fel. Gábor eközben már harmadik pohár pálinkáját itta az apjával és bátyjával.

A feszültség egyre nőtt. Amikor Emese végre elaludt volna, Ilona berontott: – Zsófi, gyere ki, mindenki rád vár! Nem lehetsz ilyen udvariatlan!

– Anyu, hagyd már békén! – szólt oda Gábor, de hangjában nem volt igazi erő. Éreztem, hogy egyedül vagyok.

Este tízkor már mindenki hangos volt. A szomszédok dörömböltek a falon. Emese újra sírt, én pedig egyre kétségbeesettebben próbáltam nyugalmat találni. Ilona ekkor odalépett hozzám:

– Ha nem bírod ezt az életet, minek jöttél hozzánk? – sziszegte.

– Azért, mert Gábor kérte – válaszoltam halkan.

– Mindig csak panaszkodsz! Nem csoda, hogy ilyen ideges a gyereked is! – mondta gúnyosan.

Ekkor tört el bennem valami. Felkaptam Emesét és elindultam az előszoba felé. Gábor utánam szólt:

– Zsófi, ne csinálj jelenetet!

– Nem bírom tovább! – kiáltottam vissza könnyekkel a szememben.

Kint az utcán hideg szél fújt. Emese reszketett a karomban. Próbáltam taxit hívni, de egyik sem jött ki a lakótelepre ilyen későn. Vissza akartam menni a lakásba legalább kabátért és Emese takarójáért, de Ilona nem engedett be:

– Ha egyszer elmentél, ne gyere vissza! – kiabálta az ajtón keresztül.

Ott álltam egy szál pulóverben a babámmal az éjszakában. Egy idős néni lépett oda hozzám:

– Jól van maguknak? Hívjak segítséget?

Bólintottam. A néni telefonált, és perceken belül megjelent egy rendőrautó. A rendőrök kedvesek voltak:

– Mi történt? – kérdezte az egyik.

– Nem tudok hazamenni… nincs hol aludnom ma éjjel – mondtam sírva.

A rendőrök bevittek minket a kapitányságra melegedni. Emese végre elaludt az ölemben. Ott ültem egy idegen irodában, miközben Gábor telefonja újra és újra csörgött. Nem vettem fel.

Hajnali háromkor Gábor végül bejött értünk. Sápadt volt és bűntudatos.

– Sajnálom… Anyám túl messzire ment… Én is… – motyogta.

Nem válaszoltam. Csak néztem rá: vajon tényleg változni fog valami? Vagy ez lesz az életünk mostantól?

Másnap reggel Ilona felhívott:

– Remélem, most már lenyugodtál! Ne haragudj rám… csak aggódtam értetek.

Nem tudtam mit mondani. Vajon tényleg aggódott? Vagy csak félt attól, mit gondolnak majd rólunk a szomszédok?

Azóta minden este azon gondolkodom: meddig kell tűrnöm ezt? Hol van az a pont, amikor már nem csak magamért felelek, hanem Emeséért is?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet kitartani egy ilyen családban?