Egy éjszakai kopogás, ami mindent megváltoztatott: Anyósom, a hűtlenség és a gyász, amit nem tudtam megbocsátani
– Nyisd ki, kérlek! – hallottam anyósom, Ilona néni remegő hangját a bejárati ajtón túl. Az órára pillantottam: hajnali kettő volt. A szívem hevesen vert, ahogy a kilincshez nyúltam. Vajon mi történhetett? Miért áll itt, pizsamában, könnyes arccal?
– Mi történt, Ilona néni? – kérdeztem, miközben beengedtem.
– Zsuzsa, én… én nem tudom, hogy mondjam el… – zokogta, és összeesett a kanapénkra. A férjem, Gábor is felriadt a zajra, pizsamában botorkált ki a hálóból.
– Anya? Mi baj van? – kérdezte álmosan, de ahogy meglátta anyja arcát, azonnal kijózanodott.
Ilona néni csak sírt és sírt. Aztán lassan, szinte suttogva mondta ki a szavakat: – Apád… apád meghalt.
A nappali csendje hirtelen nyomasztóvá vált. Gábor leült mellé, átölelte. Én csak álltam ott, bénultan. Nem szerettem az apósomat. Sosem volt kedves hozzám, mindig éreztette velem, hogy nem vagyok elég jó a fiának. Mégis… a halál mindig mindent átír.
Aznap éjjel nem aludtunk. Ilona néni nálunk maradt. Reggelre már mindenki tudta a hírt: az apósom szívinfarktust kapott, egyedül volt otthon. A temetés szervezése közben azonban valami furcsa feszültség kezdett kialakulni köztünk. Gábor egyre idegesebb lett, folyton telefonált valakivel titokban. Én próbáltam tartani magam, de éreztem, hogy valami nincs rendben.
A temetés napján történt meg az, amit soha nem gondoltam volna. Egy idegen nő jelent meg a ravatalozónál egy tizenkét év körüli fiúval. Ilona néni arca elsápadt, amikor meglátta őket.
– Mit keres itt az a nő? – súgta nekem.
Nem tudtam válaszolni. Gábor is odanézett, és hirtelen olyan ideges lett, hogy remegett a keze.
A szertartás után az idegen nő odajött hozzánk.
– Jó napot kívánok. Kovács Erika vagyok… és ez itt a fiam, Márk – mondta halkan. – Sajnálom a veszteséget.
Ilona néni csak bólintott, de láttam rajta: valamit tud.
Aznap este Gábor végre bevallotta: az apja évekig viszonyt folytatott Erikával, és Márk az ő féltestvére. Ilona néni összeomlott.
– Hogy tehette ezt velem? – zokogta. – Hogy hazudhatott ennyit?
Gábor is sírt. Én csak ültem ott, és próbáltam feldolgozni: az egész házasságunk egy hazugságra épült? Hiszen Gábor is tudta mindezt már régóta.
A következő hetekben minden széthullott körülöttem. Ilona néni hozzánk költözött egy időre; minden nap sírt, vádolta magát és az elhunyt férjét is. Gábor bezárkózott magába, egyre később járt haza. Éreztem: valami nagyon nincs rendben köztünk.
Egy este aztán megtaláltam Gábor telefonján egy üzenetet: „Hiányzol. Mikor láthatlak újra?” Egy nő írta neki – nem Erika volt az.
Összetörtem.
– Gábor! Ez most komoly? – kérdeztem tőle könnyek között.
– Zsuzsa… én… nem akartalak bántani… csak minden annyira nehéz lett mostanában…
– Te is megcsalsz? Mint az apád?
Nem válaszolt. Csak lehajtotta a fejét.
Aznap este eldöntöttem: elköltözöm. Nem bírtam tovább ezt a légkört, a hazugságokat, a gyászt és a csalódást.
Ilona néni maradt nálunk még egy ideig. Együtt sírtunk esténként; ő az elveszett életét siratta, én pedig azt a jövőt, amit elképzeltem magamnak Gábor mellett.
A családunk darabokra hullott. A temetés után Márk néha felhívott minket; próbált beilleszkedni valahogy ebbe a furcsa új családba, de senki sem tudta igazán elfogadni őt – főleg Ilona néni nem.
Egy év telt el azóta. Még mindig nem tudtam megbocsátani Gábornak – sem az apjának. Néha azon gondolkodom: vajon lehet-e újrakezdeni ennyi fájdalom után? Vagy örökre bennem marad ez a seb?
„Lehet egy családot újraépíteni ennyi hazugság után? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?”