Egy éjszakai kopogás, ami mindent megváltoztatott: Anyósom, a hűtlenség és a gyász, amit nem tudtam megbocsátani

– Nyisd ki, kérlek! – hallottam anyósom, Ilona néni remegő hangját a bejárati ajtón túl. Az órára pillantottam: hajnali kettő volt. A szívem hevesen vert, ahogy a kilincshez nyúltam. Vajon mi történhetett? Miért áll itt, pizsamában, könnyes arccal?

– Mi történt, Ilona néni? – kérdeztem, miközben beengedtem.

– Zsuzsa, én… én nem tudom, hogy mondjam el… – zokogta, és összeesett a kanapénkra. A férjem, Gábor is felriadt a zajra, pizsamában botorkált ki a hálóból.

– Anya? Mi baj van? – kérdezte álmosan, de ahogy meglátta anyja arcát, azonnal kijózanodott.

Ilona néni csak sírt és sírt. Aztán lassan, szinte suttogva mondta ki a szavakat: – Apád… apád meghalt.

A nappali csendje hirtelen nyomasztóvá vált. Gábor leült mellé, átölelte. Én csak álltam ott, bénultan. Nem szerettem az apósomat. Sosem volt kedves hozzám, mindig éreztette velem, hogy nem vagyok elég jó a fiának. Mégis… a halál mindig mindent átír.

Aznap éjjel nem aludtunk. Ilona néni nálunk maradt. Reggelre már mindenki tudta a hírt: az apósom szívinfarktust kapott, egyedül volt otthon. A temetés szervezése közben azonban valami furcsa feszültség kezdett kialakulni köztünk. Gábor egyre idegesebb lett, folyton telefonált valakivel titokban. Én próbáltam tartani magam, de éreztem, hogy valami nincs rendben.

A temetés napján történt meg az, amit soha nem gondoltam volna. Egy idegen nő jelent meg a ravatalozónál egy tizenkét év körüli fiúval. Ilona néni arca elsápadt, amikor meglátta őket.

– Mit keres itt az a nő? – súgta nekem.

Nem tudtam válaszolni. Gábor is odanézett, és hirtelen olyan ideges lett, hogy remegett a keze.

A szertartás után az idegen nő odajött hozzánk.

– Jó napot kívánok. Kovács Erika vagyok… és ez itt a fiam, Márk – mondta halkan. – Sajnálom a veszteséget.

Ilona néni csak bólintott, de láttam rajta: valamit tud.

Aznap este Gábor végre bevallotta: az apja évekig viszonyt folytatott Erikával, és Márk az ő féltestvére. Ilona néni összeomlott.

– Hogy tehette ezt velem? – zokogta. – Hogy hazudhatott ennyit?

Gábor is sírt. Én csak ültem ott, és próbáltam feldolgozni: az egész házasságunk egy hazugságra épült? Hiszen Gábor is tudta mindezt már régóta.

A következő hetekben minden széthullott körülöttem. Ilona néni hozzánk költözött egy időre; minden nap sírt, vádolta magát és az elhunyt férjét is. Gábor bezárkózott magába, egyre később járt haza. Éreztem: valami nagyon nincs rendben köztünk.

Egy este aztán megtaláltam Gábor telefonján egy üzenetet: „Hiányzol. Mikor láthatlak újra?” Egy nő írta neki – nem Erika volt az.

Összetörtem.

– Gábor! Ez most komoly? – kérdeztem tőle könnyek között.

– Zsuzsa… én… nem akartalak bántani… csak minden annyira nehéz lett mostanában…

– Te is megcsalsz? Mint az apád?

Nem válaszolt. Csak lehajtotta a fejét.

Aznap este eldöntöttem: elköltözöm. Nem bírtam tovább ezt a légkört, a hazugságokat, a gyászt és a csalódást.

Ilona néni maradt nálunk még egy ideig. Együtt sírtunk esténként; ő az elveszett életét siratta, én pedig azt a jövőt, amit elképzeltem magamnak Gábor mellett.

A családunk darabokra hullott. A temetés után Márk néha felhívott minket; próbált beilleszkedni valahogy ebbe a furcsa új családba, de senki sem tudta igazán elfogadni őt – főleg Ilona néni nem.

Egy év telt el azóta. Még mindig nem tudtam megbocsátani Gábornak – sem az apjának. Néha azon gondolkodom: vajon lehet-e újrakezdeni ennyi fájdalom után? Vagy örökre bennem marad ez a seb?

„Lehet egy családot újraépíteni ennyi hazugság után? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?”