„Egy élet a gyerekeim szolgálatában” – Amikor 48 évesen ráébredtem, hogy létezik más is a világon

– Anya, miért nem tudsz egyszer végre magadra gondolni? – csattant fel Dóri, a lányom, miközben a konyhaasztalnál ültem, kezemben a megszokott bögre teával. A gőz lassan kavargott az arcom előtt, mintha el akarná rejteni a könnyeimet.

– Mert nekem ez a dolgom – suttogtam. – Értetek vagyok, mindig is értetek voltam.

Dóri csak legyintett. – Ez nem élet, anya! Nem lehet mindig csak másokat szolgálni.

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. 48 éves vagyok. Egy magyar kisvárosban nőttem fel, ahol mindenki ismer mindenkit, és ahol az asszonyok sorsa előre meg van írva: férjhez menni, gyereket nevelni, háztartást vezetni. Az én anyám is így élt, és az ő anyja is. Soha nem kérdőjeleztem meg ezt a rendet. Egészen mostanáig.

A férjem, Laci, mindig azt mondta: „Jól csinálod, Marika. Nélküled szétesne ez a család.” És én elhittem neki. Reggelente elsőként keltem, hogy elkészítsem a reggelit, délutánonként a gyerekek leckéjét ellenőriztem, este pedig fáradtan dőltem be az ágyba. A napjaim egyformán teltek: piac, főzés, takarítás, mosás. Néha úgy éreztem magam, mint egy gép.

A barátnőim – ha nevezhetem őket annak – is hasonló életet éltek. A templomban vasárnaponként összesúgtak az asszonyok: „Marika milyen rendes nő! Mindig mindent megcsinál.” Büszkének kellett volna lennem erre, de valahol mélyen üresnek éreztem magam.

Aztán Dóri egyetemre ment Budapestre. A fiam, Peti is elköltözött Pécsre dolgozni. Hirtelen csend lett a házban. Laci továbbra is dolgozott a helyi téeszben, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal. Egyik este Dóri felhívott:

– Anya, gyere fel hozzám pár napra! Megmutatom a várost.

Először nemet mondtam. Mit keresnék én Budapesten? De Dóri nem hagyta annyiban:

– Anya, te sosem voltál még sehol! Nem lehet így leélni egy életet.

Végül beadtam a derekam. Felszálltam a vonatra – először egyedül az életemben –, és elindultam Budapestre. A város lüktetett, mindenhol emberek, zaj, fények. Dóri elvitt kávézni egy romkocsmába – sosem jártam még ilyen helyen. Láttam fiatalokat nevetni, beszélgetni idegenekkel, mintha minden lehetséges lenne.

– Anya, nézd meg őket! Ők nem félnek élni – mondta Dóri.

Aznap este a szálláson ülve néztem magam a tükörben. Ki ez az asszony? Ráncok az arcomon, fáradt szemek. Hová lett az az álmodozó lány, aki valaha voltam? Eszembe jutottak gyerekkori álmaim: tanár akartam lenni vagy talán könyvtáros. De apám azt mondta: „Marika lányom, egy rendes nőnek család kell.” És én hittem neki.

Hazatérve minden más lett. A ház ugyanaz volt, de én már nem. Laci észrevette rajtam a változást.

– Mi bajod van mostanában? – kérdezte egy este vacsora közben.

– Semmi – hazudtam.

De belül tombolt bennem valami új érzés: harag és szomorúság keveréke. Haragudtam magamra, hogy hagytam így leélni az éveimet. Szomorú voltam, mert úgy éreztem, már késő bármit is változtatni.

Egyik nap Dóri hazajött látogatóba. A kertben ültünk le beszélgetni.

– Anya, miért nem próbálsz ki valami újat? Tanfolyamot vagy klubot… bármit! – kérdezte.

– Mit gondolnának rólam itt? – sóhajtottam.

– Mindig csak mások véleményével törődsz! – fakadt ki Dóri.

Igaza volt. Egész életemben másoknak akartam megfelelni: anyámnak, apámnak, Lacinak, a falunak… Csak magamnak nem.

Aznap este elővettem egy régi füzetet. Elkezdtem írni: gondolatokat, érzéseket, álmokat. Olyan volt, mintha újra lélegezni kezdenék. Másnap jelentkeztem egy helyi könyvtári önkéntes programra. Féltem – mit szólnak majd az emberek? De amikor először beléptem a könyvtárba és kezembe vettem egy könyvet, valami megmozdult bennem.

Laci eleinte nehezen viselte a változást.

– Minek ez neked? Nem elég itthon a munka? – kérdezte ingerülten.

– Szükségem van rá – feleltem halkan.

A falu asszonyai összesúgtak mögöttem: „Marika megbolondult.” De már nem érdekelt annyira. Minden héten új embereket ismertem meg a könyvtárban; beszélgettem fiatalokkal és idősekkel is. Megtanultam számítógépet használni – 48 évesen! Egyre bátrabb lettem.

Dóri büszke volt rám:

– Látod anya? Soha nincs késő változtatni!

De néha mégis elkapott a szomorúság: mi lett volna, ha korábban kezdem el keresni önmagam? Hány év ment el úgy, hogy csak másokat szolgáltam?

Most itt ülök a konyhaasztalnál – ugyanott, ahol annyi évig csak másokért éltem –, és azon gondolkodom: vajon hány nő él még ma is így Magyarországon? Hányan hiszik el azt, hogy csak akkor érnek valamit, ha mindent feláldoznak másokért?

Talán sosem késő változtatni… Vagy mégis? Ti mit gondoltok erről?