Egy életmentés ára – Egy mosogató története Budapesten

– Mit keres maga itt? – csattant fel a hang a hátam mögött, miközben a jeges Duna-parton térdeltem, és próbáltam újraéleszteni a kisfiút. A kezem remegett, a hajam csapzottan tapadt az arcomhoz, a kabátom átázott. Csak egy gondolat járt a fejemben: „Éljen! Lélegezzen!”

A fiú, akit kihúztam a vízből, alig volt nyolcéves. A szemei üvegesek, az arca kék. A férfi – később megtudtam, hogy Gábor – letérdelt mellém, és remegő kézzel hívta a mentőket. Aztán rám nézett, mintha most látná először az embert egy másik emberben.

– Hogy hívják? – kérdezte.
– Katalin vagyok – feleltem, miközben próbáltam elfojtani a sírást.

A mentők perceken belül megérkeztek. A kisfiút – Bencét – elvitték. Én ott maradtam a parton, vizesen, fázva, egyedül. Gábor visszajött hozzám.

– Maga megmentette az unokámat – mondta halkan. – Hálás vagyok…

Azt hittem, most jön az a pillanat, amikor minden megváltozik. Hogy végre valaki észreveszi bennem az embert, nem csak egy hajléktalant, aki épp ott volt rosszkor, jókor. Ehelyett Gábor zsebébe nyúlt, elővett egy névjegykártyát.

– Van munkája? – kérdezte.
– Nincs – feleltem őszintén.
– Holnap reggel nyolcra jöjjön el ide – mutatott a kártyára. – Mosogatót keresünk az éttermembe. Nem sok pénz, de tisztességes munka.

A szívem összeszorult. Ez lenne a hála? Egy mosogatói állás? De nem volt választásom. Aznap este egy melegedőben aludtam, és egész éjjel azon gondolkodtam: vajon tényleg csak ennyit érek?

Másnap reggel ott álltam a belvárosi étterem hátsó bejáratánál. A konyhában már mindenki sürgött-forgott. A főszakács, Lajos bácsi rám sem nézett.

– Te vagy az új mosogató? – mordult rám.
– Igen…
– Akkor mosogass! És ne szólj bele semmibe!

A napok teltek. A kezem kirepedezett a forró víztől és a vegyszerektől. A szakácsok lenéztek, a pincérek úgy beszéltek velem, mintha láthatatlan lennék. Csak egyvalaki szólt hozzám kedvesen: Zsófi, a cukrászlány.

– Ne törődj velük – súgta egyszer. – Itt mindenki hordoz valami terhet.

Egyik este Gábor bejött az étterembe. Leült az irodájában, engem hívatott.

– Katalin… Tudja, miért ajánlottam fel ezt az állást? – kérdezte fáradtan.
– Mert megmentettem Bencét? – próbáltam mosolyogni.
– Részben… De főleg azért, mert láttam magában valamit. Kitartást. És azt is tudom, milyen nehéz újrakezdeni.

Elmeséltem neki mindent: hogy elvesztettem a lakásomat, mert a férjem elhagyott és minden adósságot rám hagyott; hogy a lányom Németországba ment dolgozni, és már csak ritkán hív; hogy néha úgy érzem, eltűntem ebből a világból.

Gábor hallgatott. Aztán csak annyit mondott:
– Ha többre vágyik, bizonyítsa be magának is. Nem nekem.

A következő hetekben mindent beleadtam. Zsófi megtanított sütni-főzni apróságokat, Lajos bácsi is meglágyult kicsit. Egy este Zsófi sírva jött hozzám:

– Katalin… terhes vagyok… de nem tudom megtartani a babát… Anyám kidob otthonról…

Átöleltem őt. Tudtam, milyen érzés elveszíteni mindent. Megígértem neki: segítek neki lakást találni, ha kell, együtt húzzuk ki valahogy.

Az étteremben közben egyre nagyobb lett a feszültség. Gábor fia, András – Bence apja – folyton bejárt ellenőrizni mindent. Lenézően beszélt velem:

– Egy hajléktalan nő mosogat nálunk? Apa, ez komoly?
– Ha nem tetszik, csináld te! – vágott vissza Gábor.

Egy este András részegen jött be az étterembe és nekem esett:
– Mit képzelsz magadról? Hogy most már családtag vagy? Csak azért vagy itt, mert apámnak bűntudata van!

Nem szóltam semmit. De másnap Gábor magához hívatott.
– Sajnálom András viselkedését… Ne hagyja magát! Maga több ennél!

Az étterem lassan átalakult számomra menedékké. Zsófi megszülte a kisfiát; én segítettem neki mindenben. Lajos bácsi beteg lett – én vettem át tőle néhány feladatot. Egyre többen néztek rám más szemmel.

Egy nap Bence odajött hozzám:
– Kati néni… anya vagy nekem is egy kicsit?

Elsírtam magam. Talán először éreztem azt: valahová tartozom.

De nem mindenki örült ennek. András mindent elkövetett, hogy kirúgasson: hamis vádakat terjesztett rólam; azt mondta, pénzt lopok; hogy veszélyes vagyok a gyerekekre.

Gábor azonban kiállt mellettem:
– Ha Katalin megy, én is megyek! – jelentette ki egy családi vacsorán.
András végül elköltözött otthonról.

Az étterem prosperált; én már nemcsak mosogattam, hanem segítettem a konyhán is. Zsófi mellettem maradt; Bence minden nap megölelt.

Egy év telt el azóta a jeges éjszaka óta. Most már van saját albérletem; Zsófival és kisfiával gyakran találkozunk; Gáborral barátok lettünk – talán több is lehetne köztünk…

De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg csak ennyit ér egy életmentés? Vagy mindenki annyit ér, amennyit ki tud hozni magából?

Ti mit gondoltok: lehet-e újrakezdeni ott, ahol már mindenki leírt minket?