Egy esős éjszaka, amikor minden megváltozott – Hol rontottuk el?
– Anya, kelj fel! Valaki csönget! – rázott fel az álomból a férjem, Gábor hangja. Az eső úgy verte az ablakot, mintha valaki kétségbeesetten dörömbölne rajta. Hajnal volt, a város még aludt, csak a villamosok nyikorgása hallatszott a távolból. A szívem hevesen vert, ahogy a folyosóra léptem.
A bejárati ajtó előtt egy kicsi, rózsaszín kabátos kislány állt. Az arca sáros volt, a szemei riadtak. Mellette egy kopott hátizsák és egy cetli: „Vigyázzatok rá. Szeretlek benneteket. – Anna.”
Anna. A lányom neve. Az a név, amit évek óta csak suttogva mertünk kimondani. Négy éve tűnt el, egyik napról a másikra. Egyik este még együtt vacsoráztunk, másnap reggel már csak egy üres szoba maradt utána. A rendőrség tehetetlen volt, mi pedig minden napot reménnyel és kétségbeeséssel kezdtünk.
Most pedig itt állt előttem az unokám, akit sosem ismertem. Gábor némán nézett rám, majd letérdelt a kislányhoz.
– Hogy hívnak, kicsim? – kérdezte halkan.
A kislány remegő hangon válaszolt:
– Lili vagyok.
A könnyeim eleredtek. Lili… Anna mindig is ezt a nevet szerette volna adni a gyerekének.
Aznap éjjel nem aludtunk. Lili csendben ült az ágyon, szorította a plüssmaciját. Próbáltam beszélgetni vele, de csak annyit mondott: „Anya azt mondta, jó helyen leszek itt.”
Másnap reggel Gábor felhívta a rendőrséget. Elmondtuk mindent, amit tudtunk – ami nem volt sok. Anna eltűnt, most pedig az unokánkat hagyta ránk. A rendőrök kérdezgettek, de mi sem értettük jobban a helyzetet.
A napok teltek, Lili lassan kezdett feloldódni. Egyre többet mosolygott, néha már nevetett is. De minden este ugyanazt kérdezte:
– Mikor jön vissza anya?
Nem tudtam mit mondani. Hazudjak? Reményt adjak? Vagy mondjam el az igazat: nem tudjuk, hol van Anna?
A családunk széthullott az évek során. A fiam, Péter külföldre ment dolgozni, ritkán hívott fel minket. Anyósom beteg lett, Gábor pedig magába zárkózott. Én minden nap bűntudattal keltem és feküdtem: mit rontottam el Annával? Túl szigorú voltam? Nem figyeltem eléggé rá? Miért nem mondta el, ha bajban volt?
Egyik este Lili rajzolt nekem egy képet: ő és Anna kézen fogva állnak egy nagy ház előtt. A ház fölött szivárvány ívelt át.
– Ez hol van? – kérdeztem tőle.
– Ott laktunk anyával – felelte halkan. – De anya azt mondta, most már veletek kell lennem.
Próbáltam kérdezni Annáról, de Lili csak annyit mondott:
– Anya sokat sírt. Azt mondta, nem tud velem maradni.
Aznap este Gáborral összevesztünk. Ő azt mondta, Anna önző volt, hogy így elhagyta a gyerekét. Én viszont csak sírtam:
– Nem tudod, min mehetett keresztül! Talán segítségre lett volna szüksége!
– És miért nem kért? Miért nem jött haza? – kiabált vissza Gábor.
A falak visszhangozták a ki nem mondott szavakat: félelem, harag, bűntudat.
Lili lassan beilleszkedett az óvodába. Az óvónő megdicsérte: okos, érzékeny kislány. De néha sírva ébred éjszaka, és anyját hívja álmában.
Egy nap levelet kaptunk – Anna kézírásával. Csak ennyi állt benne: „Ne keressetek! Szeretem Lilit, de nem tudom felnevelni. Kérlek, bocsássatok meg nekem!”
A levél összegyűrve hevert napokig az asztalon. Gábor dühösen kidobta volna, én viszont minden este újraolvastam. Próbáltam megérteni Annát: vajon mi történt vele? Miért nem tudott segítséget kérni? Miért hagyta el Lilit?
Egyik este Lili odabújt hozzám:
– Nagyi, te mindig itt leszel velem?
– Igen, kicsim – suttogtam könnyek között.
Azóta minden nap próbálok erős lenni érte. De belül még mindig ott a kérdés: hol rontottuk el? Lehet-e valaha megbocsátani Annának? És hogyan magyarázzam el Lilinek egyszer azt a fájdalmat és hiányt, amit én sem értek teljesen?
Talán sosem kapok választ ezekre a kérdésekre. De minden este remélem: egyszer majd Anna visszatér – vagy legalább békére lel valahol.
Vajon lehet-e újrakezdeni egy családot ennyi fájdalom után? Ti mit tennétek a helyemben? Tudtok megbocsátani annak, aki mindent hátrahagyott?