Egy esős éjszaka, amikor minden megváltozott – Hol rontottuk el?

– Anya, kérlek, nyisd ki! – A hangja remegett, mintha minden szóval egy-egy évnyi fájdalmat préselne ki magából. Az eső úgy verte az ablakot, mintha az egész világ sírna vele együtt. A szívem kihagyott egy ütemet. Réka állt az ajtóban, akit öt éve nem láttam. A lányom, aki egyik napról a másikra eltűnt, most ott állt előttem, karjában egy kicsi gyerekkel.

– Réka… – csak ennyit tudtam mondani. A nevét is alig ismertem fel a számban. Az arca sápadt volt, a szeme alatt sötét karikák. A gyerek – egy kislány, talán hároméves lehetett – álmosan kapaszkodott belé.

– Anya, nem maradhatok… – suttogta. – De ő… ő nem tehet semmiről.

Aztán letette a kislányt a küszöbre, rám nézett, és mielőtt bármit mondhattam volna, eltűnt az esőben. A kislány sírni kezdett. Felkaptam, magamhoz öleltem, és becsuktam az ajtót. Azóta minden nap azon töprengek: hol rontottuk el?

Az első hetekben csak a túlélésre koncentráltam. A kislányt Emmának hívják – ezt egy cetlire írta Réka, amit a zsebébe csúsztatott. Emma csendes volt, sokat sírt éjszaka. Minden alkalommal, amikor felriadt, magamhoz öleltem, és próbáltam elhitetni vele, hogy biztonságban van. De közben magamban újra és újra lejátszottam azt az éjszakát. Miért ment el Réka? Miért nem szólt? Mit tettem rosszul?

A férjem, Gábor is nehezen viselte. Ő mindig szigorúbb volt Rékával. Sosem felejtettem el azt a veszekedést, amikor Réka tizenhét évesen hazaállított egy rossz jeggyel.

– Nem hiszem el, hogy ennyire nem érdekel semmi! – kiabálta Gábor.

– Nem érted meg, apa! – vágta rá Réka könnyek között.

Én csak álltam köztük, próbáltam közvetíteni, de sosem sikerült igazán. Talán már akkor elveszítettük őt.

Most pedig itt volt Emma. Egy ártatlan gyermek, akinek semmi köze nem volt a mi hibáinkhoz. Próbáltam mindent megadni neki: meleg ételt, meséket esténként, ölelést és biztonságot. De minden alkalommal, amikor rám nézett azokkal a nagy barna szemeivel – pont olyanok voltak, mint Rékáé –, összeszorult a szívem.

A faluban persze hamar elterjedt a hír. A szomszéd Marika néni már másnap átjött.

– Hát ez meg hogy történt? – kérdezte kíváncsian.

– Réka visszajött… de csak Emmát hozta – válaszoltam halkan.

– Szegény kislány… – sóhajtott Marika néni. – De legalább most van kihez tartoznia.

Az emberek suttogtak mögöttem a boltban is. „Láttad? Visszajött az a lányuk… de csak a gyereket hagyta ott!” Néha úgy éreztem, mindenki engem hibáztat. Talán igazuk is volt.

Gábor egyre többet ivott esténként. Egyik este leült mellém a konyhában.

– Szerinted visszajön még valaha? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – válaszoltam őszintén.

– Én csak azt akartam, hogy jobb élete legyen…

– Mindketten ezt akartuk – mondtam, de közben tudtam: valahol útközben elvesztettük Rékát.

Emma lassan kezdett feloldódni. Egyik este odabújt hozzám mesélés közben.

– Mama… anya mikor jön vissza?

A torkomban gombóc nőtt.

– Nem tudom, kicsim… De én itt vagyok neked.

Emma rám mosolygott, és úgy kapaszkodott belém, mintha soha nem akarna elengedni.

Az éjszakák továbbra is nehezek voltak. Gyakran álmodtam Rékával: látom őt az esőben állni, sírni, segítségért kiáltani. Felriadok verejtékben úszva, és csak Emma halk szuszogása nyugtat meg valamennyire.

Egy nap levelet kaptam. Réka írt.

„Anya,
Tudom, hogy amit tettem, megbocsáthatatlan. De nem tudtam mást tenni. Félek visszajönni. Kérlek, vigyázz Emmára úgy, ahogy rám is vigyáztál régen. Szeretlek titeket.
Réka”

Sírva olvastam végig újra és újra. Gábor is elolvasta – némán ült utána hosszú percekig.

– Meg kell bocsátanunk neki – mondta végül rekedten.

– De hogyan? – kérdeztem kétségbeesve. – Hogyan lehet megbocsátani valakinek, aki elhagyta a saját gyerekét?

– Talán úgy… hogy mi nem hagyjuk el Emmát – felelte Gábor halkan.

Azóta próbálok így élni: minden nap egy új esély Emmának és nekünk is. Néha még mindig elönt a bűntudat: ha másképp csináltam volna mindent… ha jobban figyeltem volna Rékára… talán most minden más lenne.

De Emma mosolya lassan begyógyítja a sebeket. Néha már nevetünk is együtt – igazi család vagyunk újra, még ha hiányosak is vagyunk.

Minden este felteszem magamnak a kérdést: vajon egyszer visszatér még Réka? Meg tudok neki bocsátani igazán? Vagy örökre ott marad bennem ez az űr?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet-e újrakezdeni ennyi fájdalom után?