Egy év csend után: Amikor Gábor visszatért az ajtóm elé
– Szia – mondta Gábor, és a hangja úgy remegett, mint egy gyereké, aki rosszat tett. Ott állt a régi barna bőröndjével a küszöbön, ugyanazzal, amivel egy évvel ezelőtt elment. Mintha csak leugrott volna a sarki pékségbe friss kifliért, és most visszatért volna, hogy megkérdezze: „Lehet, hogy mégis hazajöttem?”
Nem szóltam. Csak néztem rá, és közben a fejemben egymás után villantak fel az elmúlt év képei: az üres ágy, a hideg reggelek, amikor csak a kávéfőző zaja törte meg a csendet, az üzenetek, amikre sosem jött válasz, a telefonhívások, amiket sosem vett fel. Az ünnepek, amikor egyedül ültem a karácsonyfa alatt, és próbáltam elhinni, hogy egyszer majd újra lesz családom.
– Bejöhetek? – kérdezte halkan.
A kezem ökölbe szorult. Egy pillanatig azt hittem, kiabálni fogok vele, vagy sírva fakadok. De csak álltam ott, mint aki gyökeret vert. Végül félreálltam az ajtóból. Gábor belépett, letette a bőröndöt a szőnyegre – ugyanoda, ahonnan egy éve felemelte.
– Nem tudom, mit mondhatnék – kezdte. – Tudom, hogy megbocsáthatatlan volt, amit tettem. De…
– De mi? – vágtam közbe. – Egy évig nem hallottam rólad semmit! Egyetlen üzenet sem. Egyetlen magyarázat sem. Csak eltűntél.
Gábor lehajtotta a fejét. A haja hosszabb volt, mint régen, az arca fáradtabb. Mintha tíz évet öregedett volna abban az egy évben.
– El kellett mennem – mondta halkan. – Nem tudtam máshogy…
– El kellett menned? És én? Nekem nem kellett volna tudnom semmit? Nem voltam elég fontos?
A hangom remegett. Éreztem, ahogy a düh és a fájdalom összekeveredik bennem. Gábor közelebb lépett.
– Tudom, hogy nem érdemlem meg… De szeretnék újra veled lenni. Szeretném helyrehozni mindent.
Felnevettem – keserűen, szinte gúnyosan.
– Helyrehozni? Mit gondolsz, ez csak úgy megy? Hogy visszajössz egy év után, és minden ugyanott folytatódik?
Gábor leült a kanapéra. A lakásban feszülten vibrált a csend.
– Elmondod végre, miért mentél el? – kérdeztem halkan.
Sokáig hallgatott. Aztán lassan beszélni kezdett.
– Anyám beteg lett… nagyon beteg. Nem akartam terhelni téged ezzel is. Azt hittem, ha eltűnök, könnyebb lesz neked is… Nekem is. De minden nap gondoltam rád. Minden nap hiányoztál.
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Gábor anyja mindig is nehéz természetű volt – sosem fogadott el engem igazán –, de azt hittem, már túl vagyunk ezen.
– Miért nem mondtad el? Miért nem bíztál bennem?
– Féltem… Féltem attól, hogy nem tudod elviselni ezt az egészet. Hogy elveszítelek…
Felálltam.
– De így is elveszítettél! Egy évig halott voltál számomra! Egyedül kellett mindent végigcsinálnom: a munkahelyi gondokat, a lakás javításait, még apám temetését is… És te sehol sem voltál!
Gábor arca megrándult. Láttam rajta a fájdalmat.
– Sajnálom… Annyira sajnálom…
Leültem vele szemben.
– Mit akarsz most? Hogy bocsássak meg? Hogy minden úgy legyen, mint régen?
– Nem tudom… Csak azt tudom, hogy szeretlek. És hogy hibáztam. De szeretnék újra próbálkozni… Ha te is akarod.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Az elmúlt év minden magánya ott ült a mellkasomon.
– Nem tudom, Gábor… Nem tudom, képes vagyok-e még egyszer bízni benned.
Hosszú percekig csak ültünk egymással szemben. A múlt árnyai ott lebegtek közöttünk: az elhagyás fájdalma, az anyósom betegsége miatti titkok, az én veszteségeim és magányom.
Végül megszólaltam:
– Adj időt… Talán egyszer majd újra tudok hinni neked. De most még nem megy.
Gábor bólintott. Felállt és lassan az ajtóhoz ment.
– Itt leszek… Várok rád – mondta halkan.
Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, egy pillanatra úgy éreztem, mintha újra levegőt kaptam volna. De a szívemben még mindig ott volt a kérdés:
Vajon lehet-e újrakezdeni valamit, ami egyszer már darabokra tört? Ti mit tennétek a helyemben?