Egy év csend után: Apám váratlan látogatása és a titok, ami mindent megváltoztatott

– Miért most? – kérdeztem magamban, miközben a telefonom kijelzőjén felvillant az „Após” felirat. Egy év telt el azóta, hogy utoljára beszéltünk. Akkor is csak egy gyors „Boldog karácsonyt!” volt, semmi több. Most viszont hívott. A szívem hevesen vert, ahogy felvettem.

– Szia, Tamás vagyok… – kezdtem bizonytalanul.

– Szia, fiam – szólt bele László, a hangja fáradtnak tűnt. – Beszélhetnénk? Személyesen?

Azt hittem, valami baj történt. Eszterrel épp a vacsorát készítettük a kis albérletünkben, ahol minden négyzetmétert ismerünk már. Az asztalon egy félig üres tejfölös doboz, a gáztűzhelyen fő a paprikás krumpli. Minden forint számít, minden nap küzdelem.

– Jön hozzánk – mondtam Eszternek, miközben letettem a telefont. Láttam rajta az aggodalmat. Egy éve nem látta az apját. Azóta sem hívta, nem írt neki.

– Mit akarhat? – kérdezte halkan.

Nem tudtam válaszolni.

Másnap este László ott állt az ajtónkban. Megöregedett. A haja őszebb volt, a szeme alatt mély árkok. Kezében egy régi bőrönd.

– Bejöhetek? – kérdezte csendesen.

– Persze – mondtam, de éreztem, hogy valami nincs rendben.

Leültünk az asztalhoz. Eszter remegő kézzel töltött neki egy csésze teát. László sokáig csak nézte a gőzölgő italt.

– Tudom, hogy nem voltam jó apa – kezdte végül. – De most… most szükségem van rátok.

Eszter arca megkeményedett.

– Egy éve nem hallottunk rólad – mondta halkan. – Most meg csak úgy beállítasz?

László lehajtotta a fejét.

– Elvesztettem mindent – mondta végül. – A házat, az autót… Az asszony is elhagyott. Nincs hová mennem.

A csend szinte fojtogató volt. Éreztem Eszter haragját és fájdalmát egyszerre. Én is dühös voltam – hiszen nekünk sincs semmink. Mégis, ott ült előttünk egy megtört ember.

– Miért nem szóltál előbb? – kérdeztem végül.

László vállat vont.

– Büszke voltam… Azt hittem, megoldom egyedül. De most már nem megy.

Eszter felállt, az ablakhoz ment. Hosszú percekig csak nézett kifelé a sötétbe.

– Maradhatsz pár napot – mondta végül halkan. – De nem tudom, hogy lesz tovább.

Aznap este alig aludtunk. László a kanapén feküdt, mi Eszterrel egymás mellett forgolódtunk az ágyban.

– Mit csináljunk? – suttogta Eszter. – Nincs helyünk… Nincs pénzünk…

– Ő az apád – válaszoltam halkan. – Nem hagyhatjuk az utcán.

A következő napokban László próbált segíteni: bevásárolt, főzött, még a fürdőszobai csapot is megjavította. De érezni lehetett rajta a szégyent és a bizonytalanságot.

Egy este vacsora közben kibukott belőle:

– Tudjátok… amikor fiatal voltam, azt hittem, mindent tudok az életről. Hogy majd én leszek az, aki segít nektek… Most meg ti tartotok el engem.

Eszter szemében könnyek csillogtak.

– Miért nem voltál ott, amikor szükségem lett volna rád? Amikor anya meghalt… amikor férjhez mentem… Mindig csak magaddal törődtél!

László lehunyta a szemét.

– Igazad van. Elrontottam mindent.

A levegő megtelt kimondatlan szavakkal és régi sérelmekkel. Éreztem, hogy valami változik köztük: mintha mindketten harcolnának önmagukkal és egymással is.

Egyik este László eltűnt pár órára. Aggódtunk érte, de amikor visszatért, kezében egy borítékot tartott.

– Eladtam pár dolgot – mondta csendesen. – Nem sok pénz… de talán segít valamennyit nektek is. Nem akarok teher lenni.

Eszter sírva fakadt.

– Nem a pénz számít! Csak azt akartam mindig is… hogy szeress minket! Hogy ott legyél!

László odalépett hozzá, óvatosan megölelte. Évek fájdalma oldódott fel abban az ölelésben.

Azóta László nálunk lakik. Nem könnyű: néha összeveszünk apróságokon, néha úgy érzem, megfulladok ebben a kis lakásban. De valahogy mégis közelebb kerültünk egymáshoz mindannyian.

Sokszor gondolkodom: vajon hány családban történik ugyanez? Hányan cipelik magukkal a múlt sérelmeit anélkül, hogy kimondanák? Vajon lehet-e újrakezdeni ennyi év után? Ti mit tennétek a helyemben?