Egy év nélküle: Amikor a fiam hátat fordított nekem és elvette tőlem az unokámat

– Anya, ha nem tudsz segíteni, akkor inkább ne is hívj többet! – Gábor hangja még most is visszhangzik a fejemben, mintha csak tegnap mondta volna. Azóta eltelt egy év. Egy év, hogy nem láttam Emesét, az én kis unokámat, akit annyira szerettem, hogy mindenemet odaadtam volna érte. Most pedig csak a csend maradt, meg a fényképek a polcon.

Minden reggel ugyanaz: felkelek, főzök egy kávét, és nézem az üres nappalit. Régen ilyenkor Emese kacagása töltötte be a házat. Futott hozzám, átölelt, és azt mondta: „Mamika, te vagy a legjobb!” Most csak a hűtő zúgása hallatszik. Néha úgy érzem, beleőrülök ebbe a csendbe.

Nem volt mindig ilyen. Gábor mindig is nehéz természet volt, de amióta elváltak Erikával, mintha minden haragját rám zúdította volna. Évekig segítettem neki: pénzzel, főzéssel, gyerekfelügyelettel. A nyugdíjam nagy részét rájuk költöttem. Nem panaszkodtam – hiszen ő a fiam! De tavaly minden megváltozott.

Egyik este ültem a konyhában, számoltam a csekkeket. A villanyszámla, a gyógyszerek ára… Már nem jött ki a matek. Felhívtam Gábort.

– Fiam, most egy ideig nem tudok segíteni – mondtam halkan. – Nagyon sajnálom.

– Hát persze – vágta rá gúnyosan. – Amikor neked kellett valami, én mindig ott voltam! Most meg magamra hagysz? Tudod mit? Akkor ne is keress többet!

Letette. Azóta nem beszéltünk.

Az első hetekben azt hittem, csak dühös lesz egy ideig. Majd megbékél. De nem így lett. Nem vette fel a telefont. Nem válaszolt az üzeneteimre. Emesét sem hozta többé hozzám. Próbáltam Erikánál érdeklődni, de ő is csak annyit mondott: „Gábor nem akarja.”

A szomszédok kérdezgettek: „Mi van Emesével? Miért nem látjuk nálad?” Csak vállat vontam. Mit mondhattam volna? Hogy a fiam kizárt az életéből, mert már nem tudom eltartani?

Az ünnepek voltak a legnehezebbek. Karácsonykor mindig együtt díszítettük a fát Emesével. Idén csak ültem a kanapén, néztem az üres ágat, és sírtam. Aztán jött a szilveszter – egyedül koccintottam egy pohár pezsgővel.

A barátnőim próbáltak vigasztalni.

– Ne aggódj, Ilona! Majd megenyhül! – mondta Marika.

– Egy anya szíve mindent kibír – tette hozzá Zsuzsa.

De én már nem vagyok biztos benne. Néha úgy érzem, mintha meghalt volna bennem valami.

A legrosszabbak az éjszakák. Fekszem az ágyban, forgolódom, és csak arra tudok gondolni: hol rontottam el? Túl sokat adtam? Vagy túl keveset? Vajon Gábor tényleg csak addig szeretett, amíg pénzt adtam neki?

Egyszer összefutottam vele az utcán. Sietett, Emese ott lépkedett mellette. Megálltam, intettem nekik.

– Szia Gábor! Szia Emese!

Gábor rám sem nézett. Emese zavartan lesütötte a szemét.

– Menjünk! – szólt rá Gábor keményen.

A szívem majd megszakadt.

Azóta még jobban bezárkóztam. Már nem járok piacra sem szívesen – félek attól, hogy valaki kérdezgetni kezd. A templomban is csak hátul ülök le, hogy ne kelljen beszélgetni senkivel.

Anyám mindig azt mondta: „A család mindennél fontosabb.” De mi van akkor, ha a családod elfordul tőled? Ha már csak emlékek maradnak?

Sokszor gondolok arra is: talán hibáztam. Lehetett volna másképp? Ha mégis összeszorítom a fogam és tovább segítek? De hát miből? A saját gyógyszereimet vegyem el magamtól?

Egy este levelet írtam Gábornak:

„Kedves Fiam! Nagyon hiányzol te is és Emese is. Sajnálom, hogy nem tudtam tovább segíteni anyagilag, de hidd el, mindent megtettem értetek. Szeretlek benneteket! Anyád.”

Nem válaszolt.

Most már csak abban reménykedem, hogy egyszer majd megenyhül. Hogy Emese felnő és megkeres engem. Hogy lesz még közös karácsonyunk.

De addig is maradnak az üres napok és éjszakák.

Vajon tényleg csak ennyit ér egy anya szeretete? Ha elfogy a pénz, elfogy vele együtt minden más is? Vagy van még remény arra, hogy egyszer újra család lehetek?