Egy fedél alatt: Újra boldogságra lelni – de milyen áron?
– Nem hiszem el, hogy ezt komolyan gondolod, Gábor! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. A kávé már rég kihűlt, de én csak bámultam bele, mintha választ várnék tőle.
Gábor csendben állt az ablaknál, és az őszi esőt nézte. – Zsuzsa, kérlek… Nem hagyhatom magára anyát. Tudod, hogy mennyire nehéz neki mostanában. A papa halála óta teljesen magába zárkózott.
A nevem Zsuzsa. Tizenöt éve váltam el Attilától, és azóta egyedül neveltem fel a lányomat, Petrát. A válásom után megfogadtam: soha többé nem engedem, hogy valaki más irányítsa az életemet. Gábor volt az első férfi, akiben újra megbíztam. Szerettem őt, de most úgy éreztem, mintha egy fal emelkedne közénk.
– És én? Én számítok? – kérdeztem halkan.
Gábor odalépett hozzám, megsimogatta a vállam. – Persze, hogy számítasz. De anya is a családunk része lesz. Meg tudjuk oldani… együtt.
A szívem összeszorult. Ilona néni… Mindig kedves volt hozzám, de sosem tudtam igazán közel engedni magamhoz. Az ő világa más volt: hagyományos, szigorú, tele elvárásokkal. Már most láttam magam előtt a jeleneteket: Ilona néni mindenbe beleszól, megjegyzéseket tesz a főztömre, a lakás tisztaságára vagy arra, hogyan nevelem Petrát.
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Petra már rég aludt, de én csak bámultam a plafont. Vajon képes vagyok-e újra kompromisszumot kötni? Nem akarok újabb harcokat, nem akarok újra elveszni valaki más elvárásai között.
Másnap Gábor elhozta Ilona nénit egy ebédre. A lakásban feszültség vibrált. Ilona néni hozott egy tál rakott krumplit – „A Gábor kedvence” –, és rögtön elkezdte rendezgetni a konyhát.
– Jaj, Zsuzsa drága, ezt a fakanalat inkább ide tedd! Így jobban kézre esik főzés közben – mondta mosolyogva.
Éreztem, ahogy az arcom égni kezd. Petra az asztalnál ült, és zavartan nézett rám.
Ebéd közben Ilona néni arról beszélt, mennyire örülne, ha végre újra családban élhetne. – Tudod, Zsuzsa, nekem már csak ti vagytok. És olyan jó lenne együtt főzni, beszélgetni…
Gábor rám nézett: „Ugye megpróbáljuk?”
Nem tudtam nemet mondani. Láttam rajta az aggodalmat és a reményt is.
Az első hetek pokolian nehezek voltak. Ilona néni minden reggel hajnalban kelt, hangosan csörömpölt a konyhában. Mindenbe beleszólt: „Zsuzsa, ezt így szokták nálunk”, „Petra túl sokat ül a gép előtt”, „Gábor szereti a rendet”.
Egy este Petra sírva jött be hozzám: – Anya, én nem akarok itt lakni! Miért kell mindent úgy csinálnunk, ahogy Ilona néni mondja?
Megöleltem őt. – Tudom kicsim… Nekem is nehéz. De próbáljunk türelmesek lenni.
Egyik este Gáborral összevesztünk. – Nem bírom tovább! – kiabáltam. – Ez nem az én otthonom többé!
– Zsuzsa, kérlek… Próbálj meg egy kicsit nyitottabb lenni! Anya csak jót akar.
– Nekem viszont szabadság kell! Nem akarok újra elveszni valaki más árnyékában!
Napokig alig beszéltünk egymással. A feszültség tapintható volt.
Aztán egy délután Ilona néni bejött hozzám a konyhába. Csendben leült mellém.
– Zsuzsa… Tudom, hogy nehéz velem. Én csak… félek egyedül maradni. De ha azt akarod, elmegyek.
Ránéztem: először láttam rajta igazi gyengeséget és félelmet.
– Nem akarom, hogy elmenj – mondtam halkan. – Csak azt szeretném, ha mindannyian otthon érezhetnénk magunkat.
Aznap este leültünk hárman: Gábor, Ilona néni és én. Megbeszéltük a szabályokat: mindenkinek legyen saját tere; Ilona néni nem szól bele Petra nevelésébe; én pedig próbálok nyitottabb lenni az ő szokásaira.
Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. De lassan megtanultunk együtt élni: Ilona néni megtanított Petrának régi családi recepteket; én pedig segítettem neki használni az internetet, hogy kapcsolatot tarthasson a régi barátnőivel.
Gáborral újra közelebb kerültünk egymáshoz. Megtanultuk tisztelni egymás határait és igényeit.
Most itt ülök a nappaliban: Petra nevetve mesél valamit Ilona néninek; Gábor pedig rám mosolyog. Talán mégis lehet boldog családot építeni – még ha nem is úgy, ahogy elképzeltük.
De vajon meddig tarthat ez a törékeny béke? Ti mit tennétek a helyemben? Megéri feladni egy darabot önmagunkból a családért?