Egy fehér boríték, ami mindent megváltoztatott
– Ez neked jött – mondta Gábor, miközben a kabátját a fogasra akasztotta. A hangja furcsán üres volt, mintha csak egy postai értesítőt adna át. A kezében egy fehér borítékot tartott, semmi különös, mégis valami megmagyarázhatatlan feszültség vibrált a levegőben.
– Mi ez? – kérdeztem óvatosan, miközben elvettem tőle. Próbáltam a szemébe nézni, de ő elfordult, és a cipőjét kezdte levenni.
– Csak olvasd el – felelte halkan.
A nappali csendjében csak a papír sercegése hallatszott, ahogy feltéptem a borítékot. Egyetlen oldal volt benne, Gábor kézírásával. Ahogy olvasni kezdtem, a szívem egyre gyorsabban vert.
„Kedves Anna! Nem tudom másképp elmondani, csak így. Elfáradtam. Nem érzem már azt, amit régen. Próbáltam, de nem megy tovább. Sajnálom.”
A papír remegett a kezemben. Felnéztem Gáborra, aki most már a kanapén ült, fejét lehajtva.
– Ez valami vicc? – kérdeztem rekedten.
– Nem vicc – suttogta. – Sajnálom.
A világom egy pillanat alatt darabokra hullott. Tizenkét év házasság után így ér véget minden? Egy levélben?
– Miért? Mi történt? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Nem tudom pontosan megmondani – válaszolta. – Egyszerűen csak… elfáradtam ebben az egészben. Már nem érzem magam boldognak.
– És én? A gyerekeink? – hangom remegett a düh és a fájdalom keverékétől.
– A gyerekeket szeretem. De magunkat… már nem látom együtt.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Eszembe jutott minden közös pillanat: az első randink a Margitszigeten, az esküvőnk a kis vidéki templomban, amikor megszületett Zsófi és később Marci. Most mindez semmivé foszlott.
Aznap este nem aludtam. Gábor a vendégszobában húzta meg magát. A plafont bámultam, miközben újra és újra átolvastam a levelet. Vajon hol rontottam el? Túl sokat dolgoztam? Túl kevés figyelmet adtam neki? Vagy egyszerűen csak elmúlt minden?
Másnap reggel Zsófi és Marci vidáman szaladtak be a konyhába.
– Anya, csinálsz palacsintát? – kérdezte Zsófi.
– Persze, kicsim – erőltettem mosolyt az arcomra.
Gábor csendben ült le az asztalhoz. A gyerekek semmit sem vettek észre. Még.
A következő hetekben minden megváltozott. Gábor egyre többet maradt távol, gyakran késő estig dolgozott – vagy legalábbis ezt mondta. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Egy este, amikor már lefektettem a gyerekeket, leültem mellé a nappaliban.
– Van valakid? – kérdeztem halkan.
Sokáig hallgatott.
– Igen – mondta végül. – De nem miatta döntöttem így. Már előtte is éreztem, hogy vége.
A szívem összeszorult. Egy idegen nő miatt veszítem el azt az embert, akit mindennél jobban szerettem?
Az anyámhoz fordultam tanácsért. Ő mindig erős volt, apám halála után is talpra állt.
– Anna, ne hagyd, hogy ez tönkretegyen! Gondolj a gyerekekre! – mondta határozottan.
De hogyan gondoljak rájuk úgy, mintha minden rendben lenne? Hogyan magyarázzam el nekik, hogy apa már nem lesz velünk minden este?
A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. Az irodában mindenki észrevette, hogy valami nincs rendben velem. Egyik nap Judit kolléganőm félrehívott.
– Anna, ha beszélgetni akarsz, itt vagyok – mondta kedvesen.
Először visszautasítottam, de végül mégis kiöntöttem neki a szívemet. Jólesett kimondani mindazt, amit eddig magamban tartottam: a félelmet, a dühöt és a reménytelenséget.
Közben Gábor elkezdett albérletet keresni magának. Egyik este leültünk a gyerekekkel is beszélgetni.
– Gyerekek – kezdte Gábor –, anya és apa mostantól külön fognak élni.
Zsófi sírni kezdett, Marci csak némán nézett maga elé. Megpróbáltam erős maradni előttük, de belül összetörtem.
Az elkövetkező hónapokban lassan hozzászoktunk az új helyzethez. Gábor hétvégéken vitte el a gyerekeket kirándulni vagy moziba. Én pedig próbáltam újraépíteni magamat: elkezdtem futni reggelente a Városligetben, beiratkoztam egy festőtanfolyamra is.
Néha még mindig hiányzott Gábor közelsége: amikor este egyedül ültem a kanapén, vagy amikor valami vicceset akartam vele megosztani. De lassan rájöttem: nem attól vagyok teljes ember, hogy van mellettem valaki.
Az anyám egyszer azt mondta: „Anna, az élet néha fájdalmas döntések elé állít minket. De mindig van tovább.”
Most már tudom: igaza volt. Még ha egy fehér boríték is kellett hozzá, hogy ráébredjek erre.
Vajon tényleg lehet újrakezdeni negyven felett? Vagy örökre bennem marad ez az űr? Ti mit tennétek a helyemben?