Egy felejthetetlen döntés: Amikor a fiamat a kórházban kellett hagynom

– Anya, kérlek, ne hagyj itt! – hallottam a fejemben újra és újra, miközben a kisfiam, Bence, békésen aludt az inkubátorban. A kórházi folyosó rideg neonfényei alatt ültem, a kezem remegett, a szívem pedig úgy kalapált, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Az orvosok suttogása, a nővérek gyors léptei mind csak egy távoli zajnak tűntek. Egyedül voltam. Vagyis… nem egészen. Anyám ott állt mellettem, karba tett kézzel, arcán az a jól ismert szigorúság.

– Zsuzsa, ezt nem teheted meg magaddal! – szólt rám élesen. – Egy anya nem hagyja el a gyerekét!

– Nem hagyom el… csak… csak most nem tudom hazavinni – suttogtam. A hangom elcsuklott, és éreztem, ahogy a könnyek végigfolynak az arcomon. Bence koraszülött volt, alig két kilóval jött világra. Az orvosok azt mondták, még legalább két hétig bent kell maradnia. De én… én már nem bírtam tovább.

Az elmúlt hónapok pokolként nehezedtek rám. A férjem, Gábor, egyre távolabb került tőlem. A szülés óta szinte alig szólt hozzám. Anyám minden nap felhívott, hogy emlékeztessen: „A gyereknek anyára van szüksége!” De én csak azt éreztem, hogy egyre mélyebbre süllyedek abba a sötétségbe, amitől egész életemben féltem.

Az első pánikroham akkor jött rám, amikor Bencét először láttam az inkubátorban. Olyan kicsi volt, olyan törékeny… és én is az voltam. Az orvosok kedvesek voltak, de minden mondatuk mögött ott bujkált a vád: „Az anyák erősek. Az anyák kitartanak.” De mi van, ha én nem vagyok elég erős?

Egyik este Gábor bejött hozzám a kórterembe. Leült az ágyam szélére, és halkan megszólalt:

– Zsuzsa, én nem tudom ezt végigcsinálni veled. Nekem is nehéz… de te… mintha már nem is lennél itt.

– Sajnálom – suttogtam.

– Nem tudom, hogy mi lesz velünk – mondta, majd felállt és kiment. Az ajtó halkan becsukódott mögötte.

Aznap éjjel nem aludtam semmit. Csak néztem a plafont és próbáltam elképzelni egy olyan jövőt, ahol minden rendben van. De nem ment.

A következő napokban anyám minden alkalommal ugyanazt mondta:

– Zsuzsa, össze kell szedned magad! Gondolj Bencére! Mit fognak mondani az emberek?

De én már nem törődtem az emberekkel. Csak azt akartam, hogy valaki végre megértse: félek. Hogy minden nap harcolok magammal, hogy ne adjam fel.

A kórházban egy nővér, Ági néni volt az egyetlen, aki néha leült mellém.

– Tudja, Zsuzsa – mondta egyszer –, sok anya érzi így magát. Nem vagy egyedül.

– De mi lesz Bencével? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Szeretni fogja magát akkor is, ha most pihenni kell egy kicsit. Néha az is szeretet, ha hagyjuk magunkat meggyógyulni.

Ezek a szavak napokig visszhangoztak bennem.

Aztán eljött az a nap, amikor haza kellett mennem. Az orvos azt mondta: „Zsuzsa, most magára is gondolnia kell.” Anyám persze dühösen nézett rám:

– Hogy lehetsz ilyen önző? Én sosem hagytalak volna ott téged!

De én már nem bírtam tovább. Bementem Bencéhez az inkubátorhoz. Megsimogattam apró kezét.

– Szeretlek – suttogtam neki. – Visszajövök érted. Csak most… most muszáj egy kicsit pihennem.

Hazamentem. Otthon minden üresnek tűnt. Gábor nem volt otthon; később megtudtam, hogy anyámhoz ment panaszkodni rólam. A házban csak a csend volt a társam.

Az első napokban minden percben azt éreztem: rossz anya vagyok. A szomszéd Marika néni is áthozott egy tál levest és csak annyit mondott: „Majd jobb lesz.” De nem lett jobb. Minden este sírtam.

Aztán egy reggel kaptam egy üzenetet Ági nénitől: „Bence jól van. Ma mosolygott.” Ez adott egy kis reményt.

Két hét múlva visszamehettem érte. Amikor megláttam azt a kis arcot, ahogy rám nézett… abban a pillanatban tudtam: minden fájdalom ellenére szeretem őt. És talán egyszer majd magamat is meg tudom bocsátani.

Most itt ülök Bence ágya mellett, és nézem ahogy alszik. Néha még mindig hallom anyám hangját: „Egy anya nem hagyja el a gyerekét.” De vajon tényleg elhagytam őt? Vagy csak próbáltam túlélni?

Ti mit gondoltok? Lehet-e jó anya az ember akkor is, ha néha saját magára kell gondolnia?