Egy gyerek szeszélye véget vetett a barátságnak: Amikor a család és a barátok világa ütközik

– Nem bírom tovább, Zsófi! – csattant fel a férjem, Gábor, miközben a nappaliban ültem, kezemben a telefonommal. – Nem lehetne, hogy Anna néha egyedül is eljátszik vagy néz egy mesét? Nem kellene mindig itt lennie nálunk!

A hangja keményen visszhangzott a lakásban. A szívem összeszorult. Anna, a legjobb barátnőm, mostanában szinte minden nap átjött a kislányával, Lénával. Mióta megszületett a kislánya, Anna élete csak körülötte forgott. És valahogy az enyém is.

– Gábor, ő most egyedül van, tudod jól – próbáltam védeni Annát. – Nincs segítsége, a férje külföldön dolgozik, az anyja vidéken él.

– Igen, de mi is élünk! – vágott vissza Gábor. – Nekünk is kellene egy kis nyugalom. Már nem tudok úgy hazajönni a munkából, hogy ne legyen itt valaki más gyereke. Ez már nem normális!

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és bámultam a telefonomat. Anna épp akkor írt: „Ma is mehetünk? Léna már nagyon várja.”

Egy pillanatra elgondolkodtam: mikor lett ebből ennyire mindennapos? Mikor váltam én is Léna pótmamájává? És mikor kezdtem el elfelejteni, hogy nekem is van saját életem?

Aznap este, miután Gábor elment zuhanyozni, rákerestem Annára a Facebookon. Minden profilképén Léna volt. Léna az óvodában, Léna a játszótéren, Léna a karácsonyfa alatt. Az Instagramján is csak Léna. Minden posztban csak róla írt: „Az én kis csodám”, „A legjobb dolog, ami történt velem”, „Anyának lenni mindenek felett”.

Valahol mélyen megértettem őt. Évekig próbált teherbe esni, és amikor végre sikerült, úgy érezte, megnyerte az élet főnyereményét. De közben elveszítette önmagát – és engem is magával rántott ebbe az új világba.

Másnap reggel Anna már az ajtóban állt Lénával. A kislány rögtön berohant a nappaliba, felborította a játékos dobozt, és hangosan kacagott.

– Szia Zsófi! – mosolygott Anna fáradtan. – Ne haragudj, hogy megint itt vagyunk… De ma tényleg nagyon nehéz napom van.

– Semmi baj – hazudtam. – Gábor úgyis későn jön haza.

Anna leült mellém a kanapéra. A szemében ott volt a kimerültség és valami más is – talán félelem attól, hogy egyedül marad.

– Néha úgy érzem, megfulladok – suttogta halkan. – Léna nélkül már nem is tudom, ki vagyok.

– Szerintem te még mindig ugyanaz vagy – próbáltam bátorítani. – Csak most más dolgok fontosak.

– De neked nincs gyereked… nem értheted igazán.

Ez a mondat úgy vágott belém, mint egy kés. Hányszor hallottam már ezt? Mintha az anyaság valami titkos klub lenne, ahová csak kiválasztottak léphetnek be.

Aznap este Gábor leült mellém.

– Zsófi, beszélnünk kell. Ez így nem mehet tovább. Szeretlek, de úgy érzem, mintha Anna és Léna is a mi családunk része lenne… és én ezt nem bírom.

– Mit akarsz, mit tegyek? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Mondd meg neki… hogy ritkábban jöjjön. Vagy legalább próbáljon meg önállóbb lenni.

Napokig gyűjtöttem a bátorságot. Végül egy péntek délutánon hívtam fel Annát.

– Anna… beszélnünk kellene – kezdtem óvatosan.

– Baj van? – kérdezte rögtön aggódva.

– Nem baj… csak… Gábornak egy kicsit sok lett ez az egész. Szeretünk titeket, de nekünk is kell egy kis tér. Talán jó lenne, ha néha máshol is keresnétek társaságot…

A vonal túlsó végén csend lett.

– Értem – mondta végül halkan Anna. – Akkor majd nem zavarunk többet.

– Nem erről van szó! Csak…

– De erről van szó! – vágott közbe sírós hangon. – Tudod mit? Köszönöm az eddigi segítséget. Tényleg. De most már nem akarok senkire ránehezedni.

Letette.

Aznap este órákig bámultam a plafont. Vajon rosszul tettem? Elárultam Annát? Vagy csak végre kiálltam magamért és a családomért?

Hetekig nem hallottam felőle. A közös barátaink is kerülték a témát. Az Instagramján továbbra is csak Léna volt látható – de már nélkülem.

Egy nap összefutottam vele a boltban. Kerülte a tekintetemet, gyorsan elfordult. A szívem összeszorult.

Most itt ülök, hónapokkal később, és azon gondolkodom: vajon tényleg ennyit ér egy barátság? Egy gyerek szeszélye vagy egy felnőtt túlzott ragaszkodása tényleg képes mindent tönkretenni? Vagy egyszerűen csak így változik az élet?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet menteni egy barátságot, ha az élet ennyire más irányba sodor minket?