Egy gyermekért mentem a kórházba, hármat hoztam haza: Egy éjszaka, ami mindent megváltoztatott

– Nem lehet igaz… – suttogtam magam elé, miközben a kórházi ágyon feküdtem, izzadtan, remegve, a fájdalomtól és a félelemtől. A szülésznő, Katalin, aggódó arccal hajolt fölém. – Mária, most nagyon figyelj rám! Még egy utolsó nagy levegő! – kiáltotta, miközben a férjem, Gábor a kezemet szorította. Az egész szülőszoba vibrált a feszültségtől.

Azt hittem, tudom, mire számíthatok. Kilenc hónapja minden ultrahangon csak egy kisbabát láttunk. Egyetlen szívhangot hallottunk. Egyetlen kiságyat vettünk. Egyetlen nevet választottunk: Lili. De azon az éjszakán, amikor végre eljött az idő, minden megváltozott.

Az első sírás után Katalin arca nem oldódott fel mosolyban. Ehelyett gyorsan odasúgott valamit az orvosnak. – Még egy baba jön! – mondta döbbenten. Gábor elsápadt. Én pedig csak néztem rájuk, mintha álmodnék.

– Hogyhogy még egy? – kérdeztem rekedten.

– Ikrek! – mondta az orvos, de már nem volt időm felfogni, mert újabb fájás jött. És amikor azt hittem, vége, Katalin újra rám nézett.

– Mária… még egy baba van! Hármas ikrek!

A világ megállt. A testem automatikusan tette a dolgát, de az agyam csak egyetlen gondolat körül forgott: hogyan lehet ez? Hogyan lehetséges, hogy kilenc hónapig senki nem vette észre?

A következő órák ködösek voltak. A három pici lány – Lili, Anna és Zsófi – mind koraszülöttek lettek. Inkubátorba kerültek. Gábor sírt. Én is sírtam. De nem csak az örömtől – a félelemtől is. Hogyan fogjuk ezt megoldani? Egy panelban lakunk Újpesten, két szobában. Egy fizetésből élünk. Egy babára készültünk, most pedig három van.

Az első napokban mindenki csak gratulált. A nővérek csodálták a lányokat, a családtagok ajándékokat hoztak. De amikor hazamentünk, a valóság keményen csapott arcon.

Anyám már az első héten szóvá tette:
– Mária, ez így nem fog menni! Hogy gondoltad ezt? Három gyerek egy ilyen lakásban?

Gábor egyre többet dolgozott. Éjszakai műszakokat vállalt a gyárban, hogy több pénzt hozzon haza. De amikor otthon volt, fáradt volt és ingerült.

– Nem így terveztük – mondta egyik este halkan.
– Tudom – válaszoltam könnyeimmel küszködve.
– Szeretlek titeket… de félek, hogy ebbe beleroppanunk.

A barátnőim eleinte segítettek pelenkázni, főzni. De ahogy múltak a hetek, egyre ritkábban jöttek. A legtöbben nem tudtak mit kezdeni a káosszal és a sírással.

Éjszakánként órákig ültem a sötétben valamelyik kiságy mellett. Hallgattam a lányok lélegzetét, és azon gondolkodtam: vajon elég jó anya vagyok? Vajon képes vagyok mindhármukat ugyanúgy szeretni? Vajon Gábor meddig bírja még?

Egyik este veszekedés tört ki köztünk.
– Miért mindig én kelek fel hozzájuk? – fakadt ki Gábor.
– Mert te egész nap dolgozol! – vágtam vissza.
– És te? Te egész nap csak itthon vagy! – csattant fel.
A szavak úgy vágtak belém, mintha késsel szúrtak volna meg.
– Szerinted ez csak „itthonlét”? Három gyerekkel? Próbáld ki egyszer!

Napokig alig beszéltünk egymással. A feszültség tapintható volt. Anyám újra szóvá tette:
– El kellene gondolkodnotok egy nagyobb lakáson… vagy legalább azon, hogy segítséget kértek.
De kitől? Az állam alig ad támogatást. A bölcsőde tele van. A családunknak sincs pénze.

Egyik reggel Anna belázasodott. Rohantunk vissza a kórházba. Ott ültem a folyosón, ölemben Annával, miközben Lili és Zsófi otthon várták az anyjukat. Akkor éreztem először: talán tényleg nem vagyok elég erős ehhez.

De amikor Anna rám nézett azokkal a hatalmas barna szemeivel, valami átkattant bennem. Nem adhatom fel! Ezek a gyerekek rám vannak utalva. Ha én összetörök, ők is összetörnek.

Hazamentünk. Gábor bocsánatot kért.
– Sajnálom… csak annyira félek mindentől.
– Én is félek – mondtam –, de együtt talán sikerülhet.

Elkezdtem írni egy blogot az ikres anyaságról. Meglepően sokan írtak vissza: más anyák Újpestről, Zuglóból, vidékről, akik hasonló helyzetben vannak. Lassan barátokra leltem közöttük.

A lányok nőnek. Már mindhárman járnak és beszélnek. Néha még mindig káosz van otthon: egyszerre sírnak vagy veszekszenek. De amikor este mindhárman odabújnak hozzám és azt mondják: „Szeretlek, anya!”, akkor tudom: minden nehézség ellenére megérte.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon elég jó vagyok-e? Vajon más is ennyire fél néha? Ti mit tennétek a helyemben?