Egy hamis riasztás ára – Egy kisvárosi éjszaka története

– Hol van Marci? – kérdezte remegő hangon a telefonban Marika néni, miközben a háttérben már hallottam a szirénákat.

A kezem izzadt, a hangom elcsuklott. – Nem találom… eltűnt! – mondtam ki azt a mondatot, amit soha nem lett volna szabad. A szívem hevesen vert, a gyomrom görcsbe rándult. Tudtam, hogy hazudok. Marci csak elbújt a padlásra, ahová mindig tilos volt felmenni. De féltem, hogy rám haragszanak, ha kiderül, nem figyeltem rá eléggé.

A következő órákban a kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit – Sárvár –, egy emberként mozdult meg. A rendőrök házról házra jártak, a szomszédok lámpákkal kutattak a sötétben, anyukák sírtak az utcán. A Facebook-csoportban egymást érték a posztok: „Eltűnt egy kisfiú! Segítsetek!”. Mindenki engem kérdezett: „Zsófi, hogy történhetett ez?”

A szüleim otthon ültek a konyhában, apám némán bámulta az asztalt, anyám a fejét fogta. – Miért nem mondtad meg az igazat? – kérdezte később anyám könnyes szemmel. – Tudod, mit okoztál ezzel?

De akkor, abban a pillanatban csak azt éreztem: félek. Félek attól, hogy hibáztam. Félek attól, hogy elveszítem a bizalmat. És legfőképp attól, hogy mindenki engem fog hibáztatni.

A rendőrök végül megtalálták Marcit a padláson, ahogy összegömbölyödve aludt egy régi pokróc alatt. Amikor lehozták, mindenki megkönnyebbült – kivéve engem. A tekintetek rám szegeződtek: „Miért mondtad azt, hogy eltűnt?” „Miért nem nézted meg előbb a padláson?” „Miért nem vállaltad a felelősséget?”

A következő napokban mindenki rólam beszélt. A boltban suttogtak mögöttem: „Ő az a lány…” Az iskolában kerülték a tekintetemet. A barátnőm, Kata is csak annyit mondott: – Zsófi, ezt most nagyon elrontottad.

Otthon sem volt könnyebb. Apám egy este leült mellém. – Tudod, Zsófi – kezdte halkan –, mind hibázunk. De az igazi bátorság az, ha vállaljuk is a hibáinkat.

Én csak bámultam magam elé. Vajon tényleg ekkora bajt okoztam? Egyetlen hazugság miatt most mindenki engem okol. De miért voltam ennyire gyáva? Miért nem mondtam meg az igazat rögtön?

Marika néniék családja sem bocsátott meg könnyen. A kis Marci anyukája napokig nem szólt hozzám. Egy hét múlva azonban becsöngetett hozzánk.

– Zsófi – mondta fáradtan –, tudom, hogy féltél. De legközelebb inkább mondd meg az igazat, még ha bajba is kerülsz miatta.

A város lassan lenyugodott, de én még hónapokig cipeltem magamban a szégyent és a bűntudatot. A barátaim közül többen elfordultak tőlem. Az iskolában voltak, akik csúfoltak: „Eltűntető Zsófi” lettem.

Egy este anyám leült mellém az ágyra.

– Tudod, kislányom – simogatta meg a hajam –, az emberek felejtenek. De neked magadnak kell megbocsátanod magadnak.

Sokáig tartott, mire elhittem neki. De végül rájöttem: mindannyian félünk néha szembenézni a hibáinkkal. És néha egyetlen rossz döntés is elég ahhoz, hogy minden megváltozzon.

Most már tudom: nem menekülhetek el az igazság elől. És talán egyszer majd mások is megbocsátanak nekem.

De vajon ti mit tettetek volna a helyemben? Megmondtátok volna rögtön az igazat – vagy ti is inkább menekültetek volna egy hazugságba?