Egy hamis riasztás árnyékában – Egy vidéki magyar falu titkai
– Hol van Marci? – kiáltottam kétségbeesetten, miközben a szobában körbe-körbe forgolódtam. A falióra hangosan kattogott, mintha csak az időt számlálná vissza, amíg még minden rendben lehet. A szívem a torkomban dobogott, ahogy a játékok között kutattam. Marci, a szomszédék hatéves kisfia, akire minden péntek este vigyáztam, eltűnt. Legalábbis azt hittem.
A ház csendje hirtelen nyomasztóvá vált. A konyhából kiszűrődő fényben remegő kézzel tárcsáztam Évát, Marci anyukáját.
– Éva, baj van! Nem találom Marcit! – mondtam remegő hangon.
A vonal túlsó végén először döbbent csend volt, majd Éva hangja reszketve kérdezte:
– Hogyhogy nem találod? Ott volt a szobájában!
– Most nincs ott! – suttogtam, miközben a könnyek már csípni kezdték a szememet.
A következő percekben minden felgyorsult. Éva és Laci rohantak haza, közben már hívták a polgárőrséget is. A falu apraja-nagyja perceken belül ott volt a ház előtt: zseblámpákkal, kutyákkal, aggódó tekintetekkel. Az én hibám volt. Egy pillanatra nem figyeltem oda, és most mindenki engem nézett vádlón.
A keresés órákig tartott. A sötétben minden bokor mögött veszélyt sejtettünk. A szomszédok suttogtak:
– Hogy lehet valaki ennyire felelőtlen?
– Miért nem figyelt jobban?
Éva arca sápadt volt, Laci dühösen járkált fel-alá. A rendőrök kérdezgettek:
– Mikor látta utoljára? Volt valami furcsa zaj? Nyitva volt az ajtó?
A bűntudat lassan felemésztett. Az egész életemet végiggondoltam abban az éjszakában: vajon tényleg alkalmas vagyok arra, hogy más gyerekére vigyázzak? Vagy csak egy naiv lány vagyok, aki túl nagy terhet vállalt magára?
Hajnali háromkor történt a fordulat. Az egyik polgárőr kiabálni kezdett:
– Megvan! Itt van Marci!
A kisfiú álmosan pislogott ki a hátsó kamra egyik régi szekrényéből. Elaludt játék közben, és becsukódott mögötte az ajtó. Senki sem gondolt volna rá, hogy ott lehet.
A megkönnyebbülés pillanatában Éva zokogva ölelte magához Marcit. Én csak álltam ott bénultan, miközben mindenki örült – kivéve engem. A falu lakói rám néztek: néhányan együttérzően, mások vádlón.
Másnap reggel már mindenki tudta: „A babysitter majdnem elvesztette Marcit.” A boltban suttogtak mögöttem:
– Nem való ez neki…
– Micsoda felelőtlenség!
Otthon anyám is rám szólt:
– Zsófi, hogy történhetett ez? Mindig azt mondtam, ne vállalj túl sokat! Egy gyerekért felelni nem játék!
Próbáltam magyarázkodni:
– Anya, csak egy pillanatra fordultam el… Nem gondoltam volna…
De ő csak legyintett.
A következő napokban Marci családja sem keresett többé. A barátaim közül is többen elfordultak tőlem. Egyedül maradtam a bűntudatommal és a kérdéseimmel: tényleg én vagyok a hibás? Vagy csak egy szerencsétlen véletlen volt?
Egy hét múlva Éva átjött hozzánk. Csendben ült le velem szemben.
– Zsófi – kezdte halkan –, tudom, hogy nehéz volt neked is. De meg kell értened: egy gyerek életéért felelni óriási dolog. Mi is hibáztunk, hogy nem mondtuk el, Marci néha elbújik játékból… De most időre van szükségünk.
Bólintottam. Nem haragudtam rájuk – magamra haragudtam.
Azóta is gyakran gondolok arra az éjszakára. Vajon helyesen cselekedtem? Vagy túl gyorsan pánikoltam be? Megérdemlem-e még valaha valakinek a bizalmát?
Ti mit tennétek a helyemben? Lehet újrakezdeni egy ilyen hiba után? Vagy örökre bélyeget kap az ember egyetlen rossz döntés miatt?