Egy hét Kláráéknál: Amikor a nagymama nem csak vigyázni megy

– Anya, kérlek… csak egy hét. Nagyon kellene a segítség – mondta Klára a telefonban, a hangja remegett. Nem kér gyakran ilyet. Tudtam, hogy valami nincs rendben.

Másnap reggel már ott álltam a panelházuk előtt Újpesten, a harmadik emeletre lihegve cipeltem a bőröndöm. Matyi, az ötéves unokám, kitört örömmel rohant elém, de Klára arca sápadt volt, szemei alatt sötét karikák. A férje, Gábor, csak biccentett, miközben a laptopját csukta le az étkezőasztalon.

– Köszönöm, hogy jöttél – suttogta Klára, miközben Matyi már a nyakamba ugrott. – Nem bírom már egyedül…

Az első este még minden rendben ment. Mesét olvastam Matyinak, közben hallottam, ahogy Klára és Gábor halkan vitatkoznak a konyhában. Próbáltam nem odafigyelni, de minden szó átszűrődött:

– Nem tudom tovább csinálni ezt! – Klára hangja megtört volt.
– Mindig csak panaszkodsz! – vágott vissza Gábor. – Én is fáradt vagyok!

Másnap reggel Klára szinte szó nélkül ment dolgozni. Gábor otthonról dolgozott, de egész nap bezárkózott a szobába. Matyival játszottam, főztem ebédet, próbáltam rendet tartani. Délutánra Klára hazaért, de csak leült az ágy szélére és bámult maga elé.

– Mi történt veletek? – ültem le mellé óvatosan.
– Semmi… vagyis minden – sóhajtott. – Gáborral már alig beszélünk. Minden nap ugyanaz: munka, gyerek, háztartás. Nincs segítségem…

Megszorítottam a kezét. Eszembe jutottak a saját fiatal éveim, amikor apától ugyanígy elhidegültünk egy időre. Akkoriban én is magányos voltam, de sosem kértem segítséget.

Aznap este Gábor későn jött ki a szobából. Leült mellénk a nappaliban.
– Anyu… – kezdte halkan –, szerinted normális ez? Hogy ennyire eltávolodtunk egymástól?

Meglepődtem. Ritkán kérdez tőlem bármit is.
– Nem tudom… De ha nem beszéltek egymással őszintén, csak rosszabb lesz – mondtam.

Matyi közben odabújt hozzám.
– Nagyi, miért szomorú anya?
– Csak fáradt kicsim – simogattam meg a fejét.

A hét közepére egyre feszültebb lett mindenki. Klára sírva fakadt egyik este:
– Anya, félek… Félek, hogy elveszítem Gábort. Félek attól is, hogy Matyi ezt mind érzi…

Nem tudtam mit mondani. Csak öleltem őt.

Egyik reggel Gábor rám nézett kávéfőzés közben:
– Maga szerint mi rontottuk el? Vagy ez minden családban így van?
– Talán túl sokat várunk egymástól… és magunktól is – válaszoltam halkan.

Az utolsó este leültünk hármasban vacsorázni. Matyi vidáman mesélt az óvodáról, de Klára és Gábor között ott vibrált a kimondatlan feszültség.
– Próbáljuk meg újrakezdeni – mondta végül Klára halkan Gábornak.
– Nem tudom hogyan… – felelte Gábor.
– Talán el kellene mennetek kettesben valahova – javasoltam óvatosan. – Én itt maradok Matyival.

Csend lett. Aztán Gábor bólintott.

A hét végén összepakoltam a bőröndöm. Klára megölelt:
– Köszönöm anya… Nem is tudod mennyit jelentett ez nekünk.

Az ajtóban még egyszer visszanéztem rájuk. Vajon tényleg segítettem? Vagy csak ideig-óráig tartottam össze azt, ami már rég széthullott?

Néha azon gondolkodom: lehet-e még igazi támasz az ember a saját gyerekeinek felnőttkorukban? Vagy csak nézőként figyeljük végig az ő harcaikat? Ti mit gondoltok erről?