Egy hét múlva egyedül mentem az ügyvédhez: Amikor a gyerekeid csak az örökség miatt törődnek veled
– Anya, most már tényleg nem maradhatsz egyedül! – kiáltotta Zsuzsa, miközben a kórházi folyosón idegesen járkált fel-alá. A mentőben még azt hittem, csak a hőség miatt szédülök, de amikor a lábam alól kicsúszott a talaj, és a világ elhomályosult, már tudtam: valami komolyabb baj van.
Ott feküdtem a kórházi ágyon, a plafont bámulva, miközben Zsuzsa és a férje, Laci egymás szavába vágva próbálták eldönteni, ki maradjon velem éjszakára. Hallottam, ahogy Zsuzsa suttogva mondja Lacinek:
– Ha most nem figyelünk oda rá, ki tudja, mi lesz az örökséggel…
A szívem összeszorult. Vajon tényleg csak ezért vannak itt? Vagy csak én vagyok túl érzékeny? Az utóbbi években egyre ritkábban látogattak meg. Karácsonykor és néha-néha születésnapokon. Most viszont minden nap bejöttek hozzám, hoztak levest, gyümölcsöt, és Laci még azt is felajánlotta, hogy segít elintézni a banki ügyeimet.
A nővér, Ági, aki már régóta dolgozik a belgyógyászaton, odahajolt hozzám egy este:
– Erzsi néni, maga olyan magányosnak tűnik. Van valaki, akit igazán szeretne látni?
Elmosolyodtam.
– Talán csak egy régi barátot… De már mind elmentek.
A következő napokban Zsuzsa minden alkalommal hozott nekem valamit: új hálóinget, vitaminokat, sőt még egy szép csokor virágot is. De amikor azt hitte, alszom, hallottam, ahogy Lacival arról beszélgetnek, hogy „milyen jó lenne végre eladni ezt a nagy lakást”, és hogy „az anyu úgyis már alig bírja”.
Egyik délután bejött hozzám a fiam is, Gábor. Ő ritkán jár haza; Németországban él már tíz éve. Most is csak pár órára ugrott be.
– Szia anya! Hogy vagy?
– Megvagyok… – válaszoltam halkan.
– Zsuzsa mondta, hogy rosszul lettél. Ne haragudj, hogy nem tudok többet maradni. De ha bármi van…
Nem fejezte be a mondatot. Sietett vissza a reptérre.
Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. Vajon tényleg csak az örökség miatt törődnek velem? Vagy csak öreg vagyok és gyanakvó? Eszembe jutottak anyám szavai: „Az ember öregen már csak teher.”
Egy hét múlva kiengedtek a kórházból. Zsuzsa ragaszkodott hozzá, hogy náluk lakjak pár napig. Laci minden reggel megkérdezte:
– Erzsi néni, nem kellene átgondolni a lakás eladását? Olyan nagy ez magának egyedül…
Zsuzsa pedig folyton arról beszélt, hogy „mennyivel könnyebb lenne mindenkinek”, ha közelebb költöznék hozzájuk.
Egyik este véletlenül meghallottam őket veszekedni:
– Nem akarom, hogy itt lakjon! – mondta Laci dühösen. – Már így is alig férünk el!
– De hát mit csináljak? Ha most nem vigyázunk rá, Gábor mindent visz majd!
A szívem összetört. Ezek szerint tényleg csak az örökség miatt vagyok fontos nekik.
Másnap reggel korán keltem. Felöltöztem, és szó nélkül elindultam az ügyvédhez. A villamoson ülve végig azon gondolkodtam: vajon jól teszem-e? Az ügyvédnél remegő kézzel írtam alá az új végrendeletet. Úgy döntöttem: a lakásomat egy alapítványnak adományozom majd, amely idős embereket segít.
Amikor hazaértem Zsuzsáékhoz, ők éppen reggeliztek.
– Hol voltál ilyen korán? – kérdezte Zsuzsa gyanakodva.
– Csak sétáltam egyet – feleltem csendesen.
Azóta is minden nap azon gondolkodom: vajon jól tettem-e? Vajon tényleg csak az örökség számít a gyerekeimnek? Vagy csak én vagyok túl érzékeny? Mit ér az életünk végén a vagyonunk, ha nincs mellettünk senki, aki igazán szeretne minket?
Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet még bízni azokban, akiket a legjobban szerettünk?